Igaz lehet a kamikaze legendája

2014. november 11. 10:30

A 13. század a mongol történelem virágkorát hozta el. A birodalom 1206-os létrejötte után a század végére egy több mint 26 millió négyzetkilométeres területű állam állt a kánok rendelkezésére. Dzsingisz kán unokája, a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig terjedő földek uralkodója, Kubiláj kán miután egész Kínát mongol igába hajtotta, s felvette a kínai császári címet is, tekintetét a még független Japánra irányította.

Miután követei két elutasító választ kaptak a behódolásra a sógun kormányzótanácsától, a mongolok 1274-ben a meghódított Korea flottájának segítségével több mint 20 ezer fős sereggel keltek át a szigetországba, ahol az évek óta a támadásra készülő, nagyobb számú japán sereg és az egyik éjszaka kitört hatalmas vihar meghátrálásra késztette a néhány kisebb japán szigetet már elfoglaló hódítókat.

1281-ben újból megindultak Koreából a mongol inváziós seregek Japán harmadik legnagyobb, legdélebbi szigetébe, Kjúsúba, ám több összecsapás után a szigetország lakói visszaszorították hajóikba a hódítókat, a mongol flotta nagy részét pedig egy hatalmas tájfun, a kamikaze (jelentése: isteni szél) elpusztította. Egyes számítások szerint a második mongol intervenciós sereg a 140 ezer főt is meghaladta. A Nagy Mongol Birodalom számára hatalmas presztízsveszteség volt a sikertelen támadás, főként azért, mert a szárazföldi invázió - a legtöbb történész szerint - a tájfunok segítsége nélkül is kudarcot vallott volna.

A legenda úgy tartja, hogy a kán hajóit elpusztító szelet maga a japán császár idézte elő. A hatalmas vihar létezésével kapcsolatban a legfontosabb probléma az, hogy Japán ezen részén az erős tájfunok nagyon ritkának számítanak. A történészek sokáig úgy vélték, hogy a szigetország megvédését főként nem természeti erőknek, hanem a hazai katonák vitézségének köszönheti Japán, s az "isteni szél megidézése" csak egyfajta császári propaganda lehetett, amely az uralkodó istenségét hivatott megerősíteni. A mítosz Hirohito császár országlásának utolsó hónapjaiban került előtérbe, amikor az uralkodó arra kérte a japán pilótákat, hogy bármi áron védjék meg hazájukat a szövetséges erőktől.

A Massachusettsi Egyetem kutatója, Jon Woodruff szerint van bizonyíték a tájfun erősségű szélre, mégpedig azokban a japán tavi üledékekben, amelyek egészen közel találhatók a nemrégiben felfedezett, valószínűleg a mongol flottához tartozó középkori hajóroncsokhoz. A geológuscsapat szerint a 13. században jóval gyakoribbak voltak Nyugat-Japánban a tájfunok, mint napjainkban, s az üledékrétegekben megtalált minták alapján elmondható, hogy nem csupán legenda lehetett a kamikaze.

A japán tengerparthoz közeli Daija-tó üledékében például nagy mennyiségű sziklás földkeveréket találtak, amelyben jelentős volt a stroncium-nitrid aránya. Ennek a talajtípusnak a legvalószínűbb "forrása" pedig az óceánpart, ahonnan a nagy erejű szélrohamok juttathatták el a tóig. Egy másik tó üledékrétegében titániumban gazdag iszapot találtak, amelynek fémes tartalma a közeli folyó medréből származik, amelyet a tájfun felkavart, s szemcséit több kilométeres távolságra "tette le". A radiokarbonos kormeghatározási módszerek alapján arra lehet következtetni, hogy talajmintákat megkavaró viharok azonosak azokkal a tájfunokkal, amelyek a források szerint megmentették Japánt.

Az 1274-es Hakata-öbölbeli csatával kapcsolatos, egy szamuráj által készített beszámoló nem tesz említést tájfunról, csupán szélirányváltásról ír, amely megnehezítette a mongol hajósok dolgát. James Delgado amerikai régész az 1281-es támadásról szólva elmondta, hogy nem lenne meglepve, ha valóban egy tájfun okozta volna a mongol flotta végzetét, utalva azon hajóroncsok állapotára, amelyeket az 1980-as évek óta találnak a kutatók az Imari-öbölben.