Múlt-kor.hu

Hogyan lett a pandadiplomácia a kínai külpolitika egyik leghatásosabb eszköze?

Hogyan lett a pandadiplomácia a kínai külpolitika egyik leghatásosabb eszköze?

2017. március 27. 13:31

Az Egyesült Államokban és Tajvanban valóságos panda-láz tört ki hatására, Malajziával egy komoly diplomáciai feszültséget sikerült feloldani vele, de nem kizárt, hogy a kínai külpolitika nemzetközi háttéralkuk megpecsételésére is alkalmazta már a pandadiplomáciát. A rendkívül ritka állatok más országoknak való ajándékozása már legalább 1300 éve képezi a kínai állam diplomáciai eszköztárának részét.

Pandaláz Amerikában, avagy hogyan zárult Kína 25 évnyi elszigeteltsége?

A 7. század utolsó évtizedeiben a Kína feletti hatalmat Vu Cej-tan özvegy anyacsászárné gyakorolta, előbb az agyvérzése miatt uralkodni képtelen férje, majd gyermekeik nevében, végül 690–705 között már a saját jogán – mint a hatalmas távol-keleti ország történelmének egyetlen császárnője. Uralkodásának eseményeit elbeszélő forrásokból kiderül, hogy egy alkalommal egy pár medvét – feltehetően pandákat – ajándékozott Japánnak. Valószínűleg ez az első ismert feljegyzése a kínai külpolitikai előszeretettel alkalmazott fogásának, amit a 20. században egyszerűen csak „pandadiplomácia” néven szokás emlegetni. A sokszázéves hagyományt Peking a második világháború évei alatt, 1941-ben elevenítette fel, amikor az Egyesült Államok Japán elleni hadbalépését követően, hálából két pandát ajándékozott a bronxi állatkertnek. Később Mao Ce-tung ugyancsak szívesen ajándékozott pandákat kommunista szövetségeseinek – így például Észak-Korának és a Szovjetuniónak.

A pandák diplomáciai ajándékként való „hasznosítása” 1972-ben vált igazán ismertté világszerte, amikor is Richard Nixon amerikai elnök híres kínai látogatásával lezárult a Kínai Népköztársaság 25 éves nemzetközi elszigeteltségének korszaka. Két hónappal a látogatást követően két 18 hónapos óriáspanda érkezett a Fehér Házba. A Hsing-Hsing és Ling-Ling névre keresztelt pandapár óriási szenzációnak számított az Egyesült Államokban. Az amerikai állatkertek lobbistái vérre menő küzdelmeket vívtak a Fehér Ház folyosóin, hogy maguknak szerezhessék meg a ritka állatokat.

Végül a főváros, Washington D.C. Nemzeti Állatkertje diadalmaskodott és vált a pandák új otthonává és rövidesen kiderült, hogy mi is volt a tétje a nagy rivalizálásnak. A History cikkéből kiderül, hogy Hsing-Hsing és Ling-Ling csak az első napon több mint 20 ezer látogatót vonzott, majd néhány nappal később, az első vasárnapon már 75 ezer amerikai kígyózott a közel fél kilométeres sorokban, hogy megcsodálhassa a kínai kormányzat szenzációs ajándékait. A két panda fényképei elárasztották az újságokat, a játékgyárak pedig ontották magukból a mintájukra készült plüssállatokat. Washington pedig hamarosan két pézsmatulkot küldött Kínának viszonzásul.

Hsing-Hsingnek és Ling-Lingnek öt bocsa született a washingtoni állatkertben, de sajnos egyik sem élt tovább néhány napnál. Ling-Ling 23 évesen, 1992. decemberében szívrohamban, Hsing-Hsing pedig 28 évesen, 1999. novemberében halt meg veseelégtelenség következtében.

Az amerikai-kínai állatcsere olyannyira sikeresnek bizonyult a két ország kapcsolatának javítása tekintetében, hogy 1974-ben Edward Heath angol miniszterelnök maga is pandákat kért Kínától diplomáciai látogatása során. Csea-Csea és Csing-Csing néhány héttel később pedig már meg is érkezett a Londoni Állatkertbe.

Békülések, egyezmények és politikusokat sújtó furcsa balszerencse – Mi minden kíséri a kínai pandák útját a nagyvilágban?

A pandadiplomácia történetében 1984 hozott jelentős változást, amikor Kína módosította az óriáspandákkal kapcsolatos szabályozásait. Ettől fogva csak 10 éves periódusokra, kölcsönbe „ajándékoztak” pandákat, méghozzá egy meghatározott évi pénzösszegért cserébe. Ugyancsak kikötötték, hogy a külföldre kölcsönzött pandák kölykei minden esetben Kína tulajdonát fogják képezni, születési helyüktől függetlenül. A pandák díja az Egyesült Államok részére évi 1 millió dollárban került megállapításra. Washington 1998-ban erre válaszul maga is külön szabályozta a pandák befogadását. E szerint az Egyesült Államok csak abban az esetben hajlandó befogadni az ajándék óriáspandákat – és megfizetni az éves bérleti díjukat –, ha az általuk fizetett összegnek legalább a felét a kínai kormány a vadon élő pandák természetes élőhelyeinek megőrzésére fordítja.

Az óriáspandák helyzetében a 2008-as év jelentett újabb fordulópontot. Egy Szecsuán tartománybeli földrengés súlyos károkat okozott Kína legnagyobb, kifejezetten a veszélyeztetett pandák megőrzésére szolgáló természetvédelmi területén. Az ország vadon élő óriáspanda populációjának 67%-a pusztult el ekkor, a katasztrófát túlélő 60 állatnak pedig új otthont kellett keresni. A kínai kormányzat ezt követően kijelentette, hogy a jövőben kizárólag tudományos kutatások és szaporítás céljából küld majd pandákat más országoknak.

Ezzel párhuzamosan azonban több külpolitikai megfigyelő rámutatott, hogy a pandadiplomácia a közelmúltban meglehetősen gyanús irányt vett. Az elmúlt években ugyanis a pandakölcsönzések határozottan egybeestek a Kínai Népköztársaság kereskedelmi és politikai megállapodásaival is. 2011-ben például – 17 évvel az utolsó Egyesült Királyságnak küldött állatok után – az edinburghi állatkertbe érkezett két óriáspanda. Nem sokkal ezt követően Kína és az Egyesült Királyság egy kereskedelmi megállapodást írt alá a lazachalászat, a megújuló energiaforrások és Land Rover járművek ügyében. A történet előzménye, hogy Norvégiával ugyanakkor a kínaiak felmondták hosszú ideje fennálló lazachalászattal kapcsolatos egyezményüket, miután a skandináv ország 2010-ben béke Nobel-díjjal tüntette ki Liu Hsziao-po irodalmárt, kínai emberi jogi aktivistát, akit 2009 óta egy Liaoning tartománybeli börtönben tartanak fogva államellenes felforgatás címén.

Mindazonáltal a „hagyományos”, jó kapcsolatokat jelző pandadiplomáciára is találhatunk példákat közelmúltból. Így például 2007-ben Hong Kong kapott egy pandapárt Pekingtől, a város brit uralom alól kínai fennhatóság alá kerülésének tizedik évfordulójára. 2008-ban a Kínai Népköztársasággal évtizedek óta folyamatos feszültségben élő Tajvan is megadta magát a pandadiplomáciának. Hosszú évek elutasítását követően végül a tajvani kormány elfogadta Peking puha és szőrös ajándékait. Tuan-Tuan és Jüan-Jüan az 1972-es amerikai pandalázhoz hasonló hatást váltott ki a szigetországban és azóta egy Jüan Caj nevű bocsnak is életet adtak. 2014-ben a 152 kínai állampolgárt is szállító, Malaysia Airline 370-es járatának eltűnése komoly diplomáciai feszültséghez vezetett Kína és Malajzia között. Néhány hónappal később azonban Feng Ji és Fu Va régóta várt megérkezése Kuala Lumpurba sokat javított a két gyászoló ország viszonyán.

Azt pedig, hogy mennyire komolyan veszi Kína a pandák ajándékozásának diplomáciai szerepét valószínűleg Cuj Tien-kaj, Kína amerikai nagykövetének 2013-as szavai példázzák a legjobban: „Valójában két kínai nagykövet él Washingtonban: az egyik én vagyok, a másik pedig a pandabocs a Nemzeti Állatkertben.” Ugyanakkor vannak, akik szerint – már csak babonából is – nem árt vigyázni a kínaiak ajándékaival, hiszen a pandákon mintha átok ülne: Számos politikus, akinek vezetése alatt országuk kínai pandákat fogadott be, így például Richard Nixon amerikai elnök, Edward Heath angol miniszterelnök vagy éppen Tanaka Kakuei japán miniszterelnök bukott emberként fejezte be politikai pályafutását.

Hogyan lett a pandadiplomácia a kínai külpolitika egyik leghatásosabb eszköze?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra