Múlt-kor.hu

Hét történelmi tévhit, amelyet mára eloszlatott a tudomány

Hét történelmi tévhit, amelyet mára eloszlatott a tudomány

2018. augusztus 10. 13:51 Múlt-kor

A széles közvélemény körében számtalan olyan történelmi legenda, tévedés és félreértés terjed napjainkban is, amelyeket a történelemtudomány már régen megcáfolt. Most ezek közül mutatunk be hetet.

A rómaiak Karthágó helyét sóval hintették be

A legenda szerint a harmadik pun-római háború végén, Kr.e. 146-ban ifjabb Scipio elfoglalta az észak-afrikai Karthágó városát, falait lerombolta, földjét felszántotta, s barázdáit sóval hintette be. A tévhit még az 1930-ban kiadott Cambridge Ancient History-ban is ismert és megkérdőjelezhetetlen tényként szerepelt.

Ez a felvetés azonban teljesen alaptalan, ugyanis egyetlen ókori forrás sem szól erről. Legrészletesebben az ostromot végignéző Polübiosz feljegyzései alapján beszámoló Appianosz 2. századi művében olvashatunk a város lerombolásáról, ám ott csak arról szól a fáma, hogy átkot mondtak az ellenséges városra, és megtiltották, hogy bárki ott lakjék.

A Bibliában azonban találunk rá példát. A Bírák könyvében Szichem városa fellázadt az Izraelen uralkodó Abimelek ellen, aki elfoglalta a lázadó települést, „a benne lévő népet fölkoncolta, a várost pedig lerombolta, és bevetette sóval.”

Valószínű, hogy csak egy fantáziadús középkori krónikás vette át a bibliai legendát, s terjesztette el igen masszívan a tévhitet. Az Úr büntetésének tarthatta a sóval való behintést, amelyet a keresztény szempontból bűnös Karthágó minden szempontból megérdemelt.

Az iskolarendszerben szájról szájra terjedt a történet, és az ókortudomány közismert közhelyévé vált. Az állítást feltétel nélkül elfogadta mindenki, bár senki nem tette fel a  nyilvánvaló kérdést: elképzelhető-e, hogy a római seregnél akkora mennyiségű só lehetett, amely egy egész város beszórására elegendő lett volna?

A középkori lovagok erényövet tettek asszonyaikra

A legenda – amelyet a filmek és a lexikonok is tovább éltettek – egy minden alapot nélkülöző tévhit. A mítosz szerint a hosszú útra menő nemes urak (főként a felszarvazástól rettegő keresztesek) egy fémből készült, valamilyen zárral ellátott, rácsos szerkezetet helyeztek feleségük combjai közé, amely lehetetlenné tett bármilyen szexuális kontaktust.

A tévhit ellen több érv is szól. Először is nem maradt fenn a középkorból sem írásos, sem tárgyi bizonyíték, amely az erényöv létezését bizonyítaná. Néhányan az eszköz melletti érvként hozták fel, hogy Guillaume de Machaut 1360-as években íródott művében, a Le Voir Dit-ben egy nemesasszony egy kis aranykulcsot ajándékoz szeretőjének szerelme zálogául, ám mindez csupán allegorikus zálog. Tárgyi bizonyítékok szép számmal akadtak egyes nyugat-európai múzeumok kiállítótermeiben, ám ezekről a 20. század végi vizsgálatok kiderítették, hogy főként a rejtélyes erotikával átitatott középkorkép iránt rajongó 19. század hamisítványai. A szerkezet ellen további nyomós érv, hogy az eszköz hosszabb távú viselése az asszony egyértelmű fertőzéses halálához vezetett volna.

A földesurak éltek az első éjszaka jogával

Egy hiedelem szerint a földesúrnak jogában állt eltöltenie a nászéjszakát jobbágya vagy vazallusa menyasszonyával. Mára minden történész egyetért abban, hogy soha nem létezett ilyen jog.

A legenda eredete a történelmi magyarázatainak hézagait gyakran fiktív elemekkel pótló Hector Boece (1465-1536) nevű skót történész írásához köthető, amely szerint III. Evenus skót király osztotta ki először az első éjszaka jogát (latinul: jus primae noctis). Azonban ilyen nevű skót király nem létezett.

A kora újkorban sokan kételkedtek a jog létezését illetően, ám megfogta fantáziájukat a pikáns történet, s számos mű született e témában, például Voltaire: A földesúr joga című színdarabja. A vazallusi alávetettség extrém eltúlzását jelölő legenda később könnyen elterjedhetett, mivel a felvilágosodás hívei minden rosszat elhittek az általuk sötétnek gondolt középkorról.

A filmek által is terjesztett hiedelemről (gondoljunk csak Mel Gibson Oscar-díjas A rettenthetetlen című művére) már a 19. században bebizonyították, hogy soha nem létezett. Egyrészt az egyház sem tűrte volna el, másrészt a női szüzesség iránt érzett mély tisztelet a középkori lovageszme megcáfolhatatlan eleme volt, harmadrészt a két társadalmi csoport közti szakadék elfogadhatatlanná tette volna a mennyasszony szüzessége elvételének jogát.

A tévhit esetleges forrása lehet, hogy a falvakban a férj fizetett felesége urának, ha az másik uradalomhoz tartozott, azonban ezzel nem valamiféle szexuális veszteségért, hanem az elvesztett munkaerőért kárpótolták a földesurat.

Medici Katalin veszedelmes méregkeverő volt

Már a 18. században is, de főként a 19-20. századi művekben – a korabeli ellenséges legendák alapján – jelenik meg Katalin, mint machiavellista szörnyeteg és méregkeverő boszorkány, akinek átkos politikai tevékenységének csúcspontja a Szent Bertalan éjszakai mészárlás (1572) volt.

Az asszony a francia vallásháborúk időszakában a különböző felekezetek kibékítésén fáradozott, s ennek érdekében valóban szerepeket kellett játszania, azonban ritkán folyamodott erőszakhoz. Katalin négy trónváltozást és számtalan szerencsétlenséget ért meg. Franciaország legnagyobb családjai hányódtak ide-oda a katolikusok és hugenották közti harcokban, egyedül ő tartotta meg változatlanul a maga helyét és a Valois-házat a trónon. Vezető szerepet játszott abban, hogy a 16. század utolsó négy évtizedének nyolc polgárháborúja nem erodálta a Francia Királyság erejét és megszerzett hatalmát.

A csúnyácska, de igen művelt Katalin férje, II. Henrik francia király halála után gyermekei mellett régensi szerepet töltött be, majd tanácsadójuk maradt. A béke megőrzése érdekében házasságkötéseket, politikai gyűléseket, de ha kellett merényleteket is felhasznált. A francia-spanyol háború kitörésének megakadályozása érdekében valóban elrendelte Coligny admirális megöletését, de nem sikerült tökéletesen kivitelezni azt: ebből a bakiból kerekedett a Szent Bertalan éjszakai mészárlás, amely teljesen kicsúszott a kormányzat irányítása alól, s országszerte 10 ezer hugenotta halálát okozta.

Azonban józan gondolkodású kortársai mind nagyra becsülték az asszonyt. Halála után IV. Henrik nem engedte, hogy anyósát szidalmazzák a jelenlétében. Temetésén a nép állítólag ezt suttogta: „Nincs már anyakirálynénk, aki békét teremthetne.”

II. Katalin cárnőnek elképesztően sok szeretője volt

Az elszegényedett német hercegi családból származó Nagy Katalin cárnő (1729-1796) egy vértelen államcsínnyel távolította el együgyű és népszerűtlen férjét, III. Pétert. Egy férfiak által dominált korban ettől a gyengének tűnő nőtől nem várt gazdasági reformok, a nyugati kultúra terjesztését előirányzó intézkedések, és nem remélt orosz területi terjeszkedés érkezett. Három és fél évtizedes regnálása során a korszak egyik leghatalmasabb uralkodójává vált.

A sikeres asszonyokat mindig gyanakvás övezte, Európában természetellenesnek tekintették, hogy egy nő üljön a trónszékben. Irigyei – ha már tehetségtelennek nem nyilváníthatták – erkölcstelenséggel vádolták meg. Rágalmak özöne érte az öntudatos, ám természetes emberi érzelmekkel felruházott, egészséges asszonyt.

Az állatokkal fajtalankodó, nimfomániás férfifalónak kikiáltott Katalinról azt híresztelték, hogy összesen 300 szeretővel volt dolga. A cárnő élete 67 éve alatt 12 szeretőjéről tudunk, akik mindegyikével – levelezése szerint – bizalmas és bensőséges viszonyt folytatott, és sosem volt egynél több kedvese egyszerre. Férje mellett három szeretőt tartott, valószínűleg azért is, mert anyósa Katalin hibájának kezdte tartani, hogy nem született meg a várva várt trónörökös.

A párizsi Bastille a zsarnokság börtöne volt

A 17. századig stratégiai erődként funkcionáló, majd egyszerű börtönné váló Bastille-ba eleinte valóban politikai foglyokat és összeesküvőket zártak, akiket később a szabad szájú írók, a párbajhősök és a köztörvényes bűnözők váltottak le. XVI. Lajos uralma idején átlagosan évente 16 fogoly tartózkodott az erődben, harmaduk politikai pornográfiája miatt hűvösre tett író volt.

A lakók – melyek némelyikét egy párizsi sétára is kiengedték – inast tarthattak, vendégeket fogadhattak, sőt lakomákat rendezhettek az inkább jó hírű szanatóriumra, mint börtönre emlékeztető intézményben. 1788-ban egy biliárdasztal is bekerült a rácsok mögé. A szegényebb foglyok természetesen kevésbé éltek fényűzően, ám ha a fejenkénti napi 10 livre-t nem költötték el, szabadulásukkor átvehették a fennmaradó összeget.

Félelmetes hírnevét az egykori foglyok nagyotmondásainak és titokzatosságának köszönhette, ugyanis a börtönbe csak a király foglyai kerültek be, akik nem tudhatták meg az elfogatás okát és szabadságvesztésük időtartamát.

1789. július 14-én pusztán azért ostromolták meg a Bastille-t, mert a királyi erők időközben nagyszámú puskaporkészleteket halmoztak fel jól védhető raktáraiban, s nem azért, mert a zsarnokság szimbólumát látták a nyolctornyú épületben. Megtámadásakor a felkelők mindössze hét köztörvényes rabot (négy váltóhamisítót, két őrültet és egy perverz nemesembert) találtak az erődben.

Viktória királynő prűd asszony volt

Az utókor által „viktoriánus magatartás” néven emlegetett rideg, prűd és álszent viselkedés nagyon távol állt a jó kedélyű, az udvari személyzet szerint gyakran harsogva nevető, önálló gondolkodású királynőtől. Az alacsony (kevesebb mint 155 cm), csúnyácska, rosszul öltözött, de szeretnivaló asszony nem volt olyan korlátolt és puritán uralkodó, mint amilyennek az utókor tartja.

Például nem értett egyet azokkal, akik csökkenteni akarták a vasárnapi szórakozás lehetőségét, bordói borát pedig gyakorta whiskyvel keverte. Kilencedik gyermeke születése után megkérdezte az orvost, hogyan kerülhetné el a további gyermekáldást. Mikor a doktor az önmegtartóztatást javasolta, Viktória, a „szigorú erkölcsi elvek megtestesítője” kifakadt: „hát nem lelhetek több örömet az ágyban?”

Esetleges „prűdsége” csupán a családi élet terén volt tetten érhető: mindössze egy férfi volt az életében: férje, Szász-Koburg-Gothai Albert, akinek 1861 végi halála nagyon megviselte, éveken át gyászolta.

Az érzelemmentesnek kikiáltott királynőt néha elkapta az indulat heve; egy alkalommal lesöpört az asztaláról mindent, mikor arra kérték, dél-franciaországi nyaralására ne vigye magával az őt esetlegesen lejárató hindi nyelvet tanító indiai szolgáját.

A nemzeti egység jelképévé váló Viktória családias szeretetét az alkalmazottaira is kiárasztotta, még a windsori kastélyban kis híján tüzet okozó, részeges ajtónálló érdekében is közbenjárt, nehogy kirúgják állásából.

Hét történelmi tévhit, amelyet mára eloszlatott a tudomány

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra