Múlt-kor.hu

Hét horrorfilm, amelyet valós események ihlettek

Hét horrorfilm, amelyet valós események ihlettek

2018. október 31. 19:11 Múlt-kor

Gyakori mondás, hogy a legjobb történeteket az élet írja. Ez sok esetben igaz fordítva is: az emberi természet sokszor képes nagyobb borzalmak elkövetésére, mint amekkorát az elme ki tud találni fiktív történet gyanánt. Alább olvasható hét horrorfilm, amelyeket megtörtént esetek ihlettek.

Démonok között (2013)

A 2013-as Démonok között, valamint annak 2015-ös folytatását ihlető állítólagos szellemjárások annyira rémisztőek, hogy az ember azt gondolja, ilyet kizárólag az írók fantáziája szülhet. A filmeknek azonban több valóságalapja lehet, mint hinnénk.

A filmsorozat Ed és Lorraine Warren életének fejezeteit dolgozza fel. A korábban tengerészként és rendőrként szolgáló, 2006-ban elhunyt Ed saját bevallása szerint autodidakta „démonológus” volt akit a katolikus egyház felhatalmazott ördögűzések végzésére (erre sosem szolgált bizonyítékkal), felesége, Lorraine pedig állítása szerint tisztánlátó és médium, aki a házaspár által leírt esetekben e tulajdonságai segítségével tudott kommunikálni különféle nem e világi lényekkel, amelyeket férje kutatott fel. A pár 1952-ben megalapította az Új-Angliai Pszichikai Kutatás Társaságát (New England Society for Psychic Research), és számos általuk tapasztalt eseményt könyv formájában is megírtak.

A 2013-as Démonok között (The Conjuring) című film egy 1971-es esetet dolgoz fel, amikor a Rhode Island állambeli Harrisville-ben a Perron család egy 14 szobás tanyasi házba költözött, és ott különös jelenségeket tapasztalt. A család eleinte nem tulajdonított jelentőséget a furcsa zajokra, szagokra és el-eltűnő tárgyakra, amíg utána nem néztek a ház történetének. Mint kiderült, korábban nyolc nemzedéken át egyazon család tagjai éltek itt, akik közül többen is különös körülmények között lelték halálukat a házban vagy akörül.

A Perronék által talált információk szerint a 19. században a házban lakott egy Bathsheba nevű, boszorkánysággal vádolt nő, aki megölte saját gyermekét, majd öngyilkos lett, elátkozva bárkit, aki a földjére költözne. A család arra jutott, a boszorkány szelleme kísérthet a házban, ezért segítségül hívták a Warren-házaspárt. Warrenék egy évtizeden keresztül rendszeresen jártak a Perron-családhoz, azonban az ijesztő jelenségek nem szűntek meg.

Egy Lorraine által végzett szeánsz során a Warren-házaspár beszámolója szerint a családanyát, Carolynt megszállta Bathsheba szelleme, amelyet végül Ed Warren űzött ki belőle. A nő a szellem hatása alatt állítólag természetellenesen mély hangon beszélt, és megkísérelte megölni egyik lányát. A történtek ellenére a Perron család az 1980-as évekig a házban lakott, miután azonban elköltöztek, a különös jelenségek megszűntek.

A Warren-házaspárnak hasonló tapasztalata volt később az angliai Enfieldben, ahol elmondásuk szerint egy tárgyakat mozgató és dobáló szellem zaklatott egy családot az 1970-es évek végén. Ez az eset szolgált a film 2016-os folytatásának alapjául.

Az ördögűző (1973)

A filmtörténelem egyik leghíresebb horrorfilmjének alapjául egy, az 1940-es évek végén történt eseménysorozat szolgált. Egy Maryland állambeli kisvárosban egy Roland Doe, illetve Robbie Mannheim álnéven megnevezett fiún több alkalommal hajtottak végre ördögűzést a katolikus klérus tagjai, az ügy részletei névtelen újságcikkekben jelentek meg 1949-ben. E cikkek ihlették William Peter Blatty 1971-es, Az ördögűző (The Exorcist) című könyvét, amelyből aztán 1973-ban William Friedkin rendezésében készült a film.

A leírások szerint az 1935-ben született, az események idején 13-14 éves fiú egyke volt, és a háztartásban lakó felnőttek voltak csupán játszótársai. Nagynénje spiritualista volt, és nagy hatással volt rá. A szeretett rokon halálát követően a család különös és ijesztő jelenségekre lett figyelmes, amikor a fiú jelen volt: bútorok mozogtak maguktól, tárgyak lebegtek a levegőben, illetve a fiú maga is rémisztő eseményekről számolt be – ágya magától mozgott, amikor benne aludt, kaparászást hallott szobája padlójából, és rejtélyes folyadék csöpögött a plafonról.

Az evangélikus vallású német család a spiritualizmus és hasonló témák iránt érdeklődő helyi lelkészhez fordult, aki a fiú megvizsgálása és a jelenségek megerősítése után azt javasolta, forduljanak katolikus paphoz. Az intézkedő egyháziak megfigyelték, hogy a fiú képes hangja megváltoztatására és emberfeletti erőkifejtésekre, továbbá bármiféle képzés nélkül tud latinul beszélni. Megfigyelték továbbá azt is, hogy tart a megszentelt tárgyaktól. Az elkövetkező időben a leírások szerint a katolikus papok több alkalommal is hajtottak végre ördögűzést a fiún, többek között a jezsuiták által működtetett Georgetowni Egyetemi Kórházban is, ahol a fiú egy ágyrugóval megvágta a szertartást végző papot.

A fiút ezt követően a Missouri állambeli St. Louisba szállították, ahol az azóta lebontott Alexiánus Testvérek Kórházában végül sikeres ördögűzést hajtottak végre rajta. E szertartás során is megsérültek többen, és a fiú testén a „gonosz”, „pokol” és más szavak jelentek meg vágottnak vagy karmoltnak tűnő sebek formájában, továbbá egy „X”, amelyből arra következtettek a jelenlévők, hogy tíz démon lakozik a testében. A szertartás egyes szakaszai során reszketett az ágy, amelyhez le volt kötözve. A sikeres szertartás után „meglehetősen átlagos” élete volt az ismeretlen fiúnak.

Az 1973-as filmben az ókori közel-keleti hitvilágokból származó démon, Pazuzu által megszállt kislány esetében szabadjára engedték a készítők fantáziájukat, mint például a lány által okádott zöld anyaggal, amelyhez hasonlóról nincs szó a Roland Doe-ról szóló leírásokban. A vizuális effektusok mindenesetre megtették hatásukat: a film első vetítései során a felkészületlenül ért közönségből többen rosszul lettek, illetve kimenekültek a moziból.

Annabelle (2014)

A 2014-es, egy démoni megszállásnak köszönhetően természetfeletti képességekkel bíró gonosz játékbabáról szóló film szintén egy Ed és Lorraine Warren által leírt esetet dolgoz fel. Beszámolójuk szerint az 1910-es évek népszerű rongybabája, a Raggedy Ann egyik példányát 1968-ban kapta ajándékba egy ápolónak tanuló nő.

A baba látszólag képes volt testhelyzetének megváltoztatására (amíg nem figyelt rá senki), továbbá ő és lakótársa is rejtélyes írott üzeneteket kezdtek felfedezni szerte a lakásban, miután a baba hozzájuk került – a „Segíts rajtam!”, „Segíts rajtunk!”, és hasonló tartalommal bíró üzenetek olyan papírra voltak írva, amilyet ők nem tartottak. Miután a baba elkezdett vérezni, valamint más szobákban feltűnni, mint ahol hagyták, a rémült nő médiumhoz fordult. A médium megállapította, hogy egy Annabelle Higgins nevű halott kislány szelleme tartja megszállva a babát, ezt követően a nő a Warren-házaspárt hívta segítségül.

A fiatal nőt terrorizáló Raggedy Ann-rongybaba igen kevéssé hasonlít a filmbéli fa öltöztetős babára. A valódi Annabelle-en nem látszik nyoma annak a gonosznak, amely irányíthatta, míg a film készítői szándékosan egy nyugtalanító külsejű babát választottak. „A látszat csal” – mondta Lorraine Warren a USA Today hírlapnak 2017-ben. „Nem az teszi félelmetessé a babát, ahogy kinéz, hanem az, amit beletöltöttek: a gonosz.”

A Warren-házaspár egyetértett a médiummal abban, hogy egy „nem emberi, jelenvaló lény” szállta meg a babát, és emberi testet keres magának. Meglocsolták szenteltvízzel, és elszállították saját (látogatható) „okkult múzeumukba” a Connecticut állambeli Monroe-ba, ahol egy üvegszekrényben található. A szekrényen egy tábla figyelmezteti a látogatókat, hogy semmiképpen ne nyúljanak az ártatlannak tűnő játékszerhez. „Van egy pap, aki rendszeresen eljön megáldani a múzeumot, beleértve Annabelle-t is” – mondta el Lorraine Warren. „Olyan imák ezek, amelyek megkötik az ördögöt – akár egy villanypásztor egy kutyát.”

A rettegés háza (1979)

A rettegés háza (The Amityville Horror) címet viselő 1977-es könyv, illetve az ebből 1979-ben készült film története egyetlen férfival kezdődök: Ronald DeFeo Jr.-ral. Louise és Ronald DeFeo Sr. Legidősebb fia szüleivel és négy kisebb testvérével lakott együtt a New York állambeli Long Island szigeten található Amityville-ben, az Ocean Avenue 112-es szám alatti, „holland gyarmati” stílusban épült házban.

1974. november 13-án este 6:30 körül a 23 éves DeFeo berohant a Henry's Bar nevű szórakozóhelyre, és segítséget kért, mert valaki lelőtte szüleit. Egy kisebb csoport emberrel az Ocean Avenue-ra vonultak, ahol holtan találták a két szülőt, és értesítették a rendőrséget. A kiérkező rendőrök átkutatták a házat, és rátaláltak a négy halott testvérre is.

DeFeót a saját biztonsága érdekében a rendőrségre vitték, miután azt mondta a rendőröknek, hogy szerinte a maffia ismert bérgyilkosa, Louis Falini a felelős. Kihallgatása során azonban sorozatos ellentmondásokba keveredett, és másnap bevallotta, hogy ő követte el a gyilkosságokat, majd elárulta, hol szabadult meg a bizonyítékoktól, többek között a gyilkos fegyvertől, egy.35-ös kaliberű Marlin alsókulcsos puskától.

Továbbra is kérdéses, hogyan lehet, hogy a hat áldozat egyike sem ébredt fel a lövöldözésre, és a környéken sem hallott senki lövéseket, annak ellenére, hogy DeFeo semmiféle hangtompítót nem használt – az áldozatok mindegyikét saját ágyában érte a lövés, és semmiféle kábító vagy bódító hatású szert sem találtak egyikőjük szervezetében sem. Szintén ismeretlen DeFeo indítéka – köztudott volt ismerőseik körében, hogy a heroint és LSD-t is használó férfi rossz viszonyban volt édesapjával, ezen túl azonban nem talált magyarázatot a nyomozás a borzalmas tettre. A maffiaszál nem zárható ki minden kétséget kizáróan, mivel az idősebb DeFeo nagybátyja, Pete DeFeo a hírhedt Genovese-maffiacsalád egyik kápója volt. Ronald DeFeo Jr.-t mindazonáltal hatszoros életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bíróság, amelyet napjainkban is tölt.

Az Ocean Avenue 112 következő tulajdonosai, George és Kathy Lutz 1975 decemberében költöztek  az ingatlanba három gyermekükkel. 28 nappal később elhagyták a házat, azt állítva, hogy paranormális jelenségek tartották őket rettegésben ottlétük alatt. Az elbeszélésük alapján készült könyv, illetve film szerint a házat kísértő rosszindulatú erők többféleképpen kergették az őrület határára a családot – a családfő, George Lutz rendszeresen felébredt hajnali 3:15-kor (a gyilkosságok körülbelüli időpontja), Kathyt rémálmok gyötörték, a gyermekek korábbi szokásukkal ellentétben hasukon kezdtek el aludni (ahogy a meggyilkolt DeFeo-testvéreket megtalálták), továbbá rejtélyes hangok szóltak a család tagjaihoz, különösen, amikor megpróbálták katolikus módon megáldani a házat. A könyv és a film szerint a ház egy olyan helyen épült, ahol korábban a helyi sinekok indiánok törzsük haldokló és mentális betegségben szenvedő tagjait helyezték ki meghalni.

Ördögűzés Emily Rose üdvéért (2005)

Az Egyesült Államokban játszódó film valós alapja egy német lány, Anneliese Michel életének története. A mélyen vallásos bajor családban nevelkedő lánynál 16 éves korában epilepsziát diagnosztizáltak orvosai, rohamai idővel olyan súlyossá váltak, hogy kórházi kezelésre szorult. Az 1970-es években elérhető gyógyszerek nem javítottak állapotán, rohamai egyre gyakoribbá és súlyosabbá váltak, miközben – vélhetően a szervezete által a gyógyszerekre adott negatív reakció miatt – gyakori hallucinációk is felléptek. Az évek óta tartó kezelés során Michel egyre súlyosabb depresszióba merült, és egyre erősebb meggyőződésévé vált, hogy démoni megszállás áldozata.

Mélyen vallásos szülei a katolikus egyházhoz fordultak, eleinte azonban a megkeresett egyháziak azt javasolták, folytassák a gyógykezelést. Végül két pap, Ernst Alt és Arnold Renz hajlandóak voltak engedélyt kérni Josef Stangl püspöktől az ördögűzés lefolytatására. Ezt meg is kapták, és 1975. szeptember 24-étől Michel 1976. július 1-jei haláláig mintegy 67 alkalommal végeztek rajta ördögűzést. A szertartások sokszor órákig eltartottak, Michel pedig szinte semmilyen ennivalót nem vett magához ebben az időszakban. Gyógyszereit sem szedte, hallucinációi pedig elhatalmasodtak rajta – körmeivel a falat kaparta, saját vizeletét itta, és rovarokat evett. A szertartások során arról beszélt, több démon is megszállta őt, többek között Lucifer, Káin, Iskarióti Júdás, Adolf Hitler, és Nero római császár.

A halál okát az igazságügyi orvosszakértő alultápláltságként állapította meg: Michel mindössze 30 kilogrammot nyomott halálakor, szülei pedig a lány kérésére nem hívtak hozzá orvost élete utolsó évében. A szakértő szerint akár még halála előtt egy héttel is meg lehetett volna menteni életét. Altot, Renzet és a szülőket is gondatlan emberölés vádjával állították bíróság elé, azonban a börtönbüntetések kiszabásától eltekintettek: a két papot megbírságolták, míg a szülőket felmentették a büntetés alól. Stangl püspök azt állította, úgy engedélyezte az ördögűzést Renz beszámolója alapján, hogy nem tudott a lány rossz egészségügyi állapotáról. Az ügy nagy port kavart Németországban, ahol az ördögűzésre kiadott engedélyek száma ezután jelentősen csökkent.

Psycho (1960), A texasi láncfűrészes mészárlás (1974), A bárányok hallgatnak (1991)

A felsoroltak mellett számtalan további horrorfilm köszönheti inspirációját részben vagy egészben egyetlen ember hátborzongató tetteinek: Ed Gein, „a plainfieldi mészáros” beteges érdeklődése és tettei, szokásai napjainkban ugyanolyan borzongást keltenek, mint amikor 1957 novemberében fény derült rájuk.

Gein már gyermekkorában is különcnek számított – apja, George alkoholista volt, édesanyja, Augusta pedig a vallásos buzgalomba temetkezve védekezett egyre romló életkörülményeik ellen. A család idővel kiköltözött Plainfield városáról egy farmra, amelyet Ed és testvére, Henry csak iskolába menni hagytak el. Édesanyjuk megtiltotta a fiúknak, hogy barátkozzanak más gyerekekkel, és mindig arról beszélt nekik, a világ gonosz, és minden nő – kivéve természetesen saját magát – eleve prostituáltnak született, ezért nem szabad bennük bízni. Augusta minden délután időt szakított arra, hogy a Bibliából olvasson fel Ednek és George-nak, legfőképpen az Ószövetség erőszakos és kegyetlen isteni büntetéseiről szóló részeiből.

Edre a legtöbben meglehetősen fura viselkedésű, ám ártalmatlan gyermekként emlékeztek – rendszeresen nevetgélt például magában, látszólag ok nélkül –, és tanulmányi eredményei sem voltak rosszak, barátai azonban nem voltak. George Gein 66 éves korában meghalt a szeszfüggősége által okozott szívelégtelenségben, és a két fiú 1940-ben – már mindketten harmincas éveikben jártak, nőtlenül – egyedül maradt édesanyjukkal. Ed és Henry a farmon való teendőik mellett különféle munkákat vállaltak a városban, hogy fedezni tudják a család költségeit. Plainfield lakói megbízható és becsületes férfiként ismerték mindkettőjüket.

1944 májusában egy napon Ed és George mocsári növényzetet égettek a farm területén, amikor a tűz elszabadult, és segítséget kellett hívniuk az oltáshoz. Miután a nagy forgatag lecsitult, és a tűzet eloltották, Ed bejelentette, hogy Henry eltűnt. A környék lakóinak részvételével keresés indult,  és végül megtalálták Henry holttestét egy a farm egy olyan részén, ahová nem ért el a tűz. Senki sem gyanúsította Edet a gyilkossággal, és a halottkém sem hajtott végre boncolást – arra következtetett, hogy Henry Gein halálát a füst okozta fulladás okozta. A későbbiekben erős gyanú merült fel, hogy Ed ölhette meg.

Augusta röviddel később szélütést szenvedett, és Ed minden idejét ápolására szánta. 1945 decemberében édesanyját is elvesztette egy újabb szélütés következtében, és teljesen egyedül maradt. Megtartotta a farmot, ahol a továbbiakban egyedül lakott, és különféle munkákból keresett pénzt, idővel pedig a farm fenntartásához is kapott kormányzati támogatást. Hosszú időn keresztül nem keltett feltűnést a közösségben.

1957. november 16-án a helyiek felfigyeltek a helyi barkácsüzlet tulajdonosa, Bernice Worden eltűnésére – éppenséggel az ő fia volt a helyi seriffhelyettes, Frank Worden. A seriffhelyettes az üzlet pultja mögött vérnyomokat talált, az utolsó kiállított számla pedig Ed Gein nevére szólt. Még aznap letartóztatták, és a hatóságok átkutatták a farmot. Amit ott találtak, máig lidércnyomást kelt az emberekben.

Bernice Worden lefejezett holttestét egy melléképületben találták meg szétterpesztett végtagokkal felakasztva – oly módon fel lett dolgozva, akár egy lelőtt szarvas (a nyomozók első pillantásra messziről annak is hitték, mivel éppen vadászidény volt). A ház belsejében aztán további emberi maradványok kerültek elő, amelyek közül sokból Ed Gein használati tárgyakat készített, vagy díszítésre használta fel őket. Egész csontokat és csonttöredékeket, egy emberi bőrből készült szemetest, emberi koponyákból készült tálakat, emberi bőrrel bevont bútorokat, egy női felsőtest bőréből készült fűzőt, egy emberi arcból készült lámpaburát, emberi láb bőréből készült harisnyát, és számos más borzalmat találtak. Bernice Warden feje egy zsákban volt elrejtve, míg szíve egy műanyag zacskóban volt a tűzhely előtt. Gein egy Mary Hogan nevű nő arcából maszkot készített, és egy sor mellbimbót derékszíjjá kapcsolt össze.

Kihallgatása során Gein a Worden-gyilkosság mellett bevallotta, hogy 1947 és 1952 között mintegy 40-szer látogatott ki éjszaka három környékbeli temető valamelyikéhez, hogy nemrég eltemetett holttesteket exhumáljon. Állítása szerint transzszerű állapotban volt ilyenkor, ami a legtöbb alkalommal elmúlt, miután elkezdett ásni – ilyenkor visszatemette a sírt, és üres kézzel távozott. Körülbelül tíz alkalommal azonban kiásta és elvitte a testet. Szándéka az volt, hogy egy női ruhát készítve belebújhasson édesanyja bőrébe, hogy újra vele lehessen. Tagadta, hogy közösült volna a holttestekkel, azt állítva, „túl büdösek voltak.” Gein emellett beismerte, hogy még 1954-ben végzett a kocsmáros Mary Hogannel, akinek maradványait szintén felhasználta.

Geint tárgyalása során nem büntethetővé nyilvánították, miután skizofréniával diagnosztizálták. Az 1960-as években újból megpróbálták bíróság elé állítani, azonban végül elmebetegsége okán itt sem szabtak ki rá büntetést. 1984-es haláláig egy fokozott őrzésű elmegyógyintézetben élt.

Sziklák szeme (1977)

A neves horrorfilmrendező Wes Craven elismerte, hogy sokszor ő maga sem lett volt képes kitalálni filmjei borzalmas történeteit, ha nincsenek valós példák, amelyekből meríthet. 1977-es, kultikus alkotása (The Hills Have Eyes) egy egyszerű kisvárosi amerikai családról szól, akik eltévednek az Egyesült Államok délnyugati részén egy sivatagban, ahol levadássza őket egy, a környékbeli hegyekben élő kannibál család. A látszólag igen valószerűtlennek tűnő történetnek azonban meglepően valóságos alapja is lehet.

Craven elmondta, hogy a filmhez Sawney Bean skót kannibál középkori legendájából merített ihletet. Bean a történet szerint egy körülbelül 50 fős klán vezére volt Skócia egy elhagyatott vidékén, ahol mit sem sejtő utazókon ütöttek rajta, majd kirabolták és megették őket. A történet groteszkségét tovább növeli, hogy Bean klánja saját, tucatnyi gyermeke vérfertőzéséből jött létre. Bean és utódai a legenda szerint tartósították is az emberhúst, hogy később is fogyaszthassák. A történet szerint egy balul elsült rajtaütés után figyeltek fel rájuk a hatóságok, akik aztán levadászták őket barlangjukban.

A népszerű történet szerint Beant és családjának minden tagját különösen kegyetlen módon végezték ki tetteikért: a férfiaknak előbb nemi szerveit, majd kezeiket és lábaikat vágták le, és hagyták őket elvérezni, míg a nőket máglyán elégették. Bean története több valós elemből is táplálkozhat, mivel évszázadok óta része a skót folklórnak, azonban egyértelmű bizonyítékok arról, hogy hol és mikor létezhetett, nincsenek.

Hét horrorfilm, amelyet valós események ihlettek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra