Múlt-kor.hu

Hét híres önfeláldozó asszony

Hét híres önfeláldozó asszony

2019. március 12. 09:26 Kulcsár Ádám

„Az önfeláldozás a női jellem alapvető vonása. S ez is másfajta, mint a férfié, aki úgy áldozza fel magát, hogy tudva tudja, áldozata summája annak a kudarcnak, melyet maga folytat áldozata erkölcsi értelmével. A nő föláldozza magát, mivel ez örömet szerez neki” – írta egyszer Jiří Wolker cseh költő. Sorai vajon mennyire helytállóak? Az önfeláldozás csak az élet elvesztésével válik teljessé? Vagy az is hasonlóan méltó áldozat, amikor valaki teljes földi létét szenteli egy nemes célnak? Bár számtalan asszonyt emelhettünk volna ki, összeállításunkban az önfeláldozás hét különleges női példáját mutatjuk be.

A dühös oroszlánok

„Az asszonyok is kövekkel, forró vízzel és szurokkal rohannak a falakra, az ellenségben nagy kárt tesznek, s nem is emberek ők, hanem dühös oroszlánok módjára viselkednek. Többek között egy asszony a leányával együtt ott volt a bástyán harcoló férje mellett. Amikor a férfi puskagolyótól eltalálva holtan összerogyott, nem temette el az asszony addig, amíg bosszút nem állt érte. Felkapta férje kardját és pajzsát, rövidesen három törököt levágott” – jegyezte fel Hieronymus Ortelius német krónikaíró az 1552-es egri várvédő asszonyokról, akikről számos nemzet történetírói emlékeztek meg csodálattal. Ascanio Centorio degli Hortensi itáliai történetíró például spártai amazonoknak nevezte őket.

I. Szulejmán oszmán szultán 1552 nyarán hatalmas hadjáratot indított a szétszakított Magyar Királyság ellen. Seregei számos erősséget elfoglaltak, mire az utolsó állomás, Eger alá érkeztek. A „rozzant akolnak” nevezett vár bevétele megnyitotta volna az utat a gazdag felvidéki városok felé. A 70 ezer fős török sereggel szemben Dobó István várkapitány mindössze 1800 várvédőt tudott felsorakoztatni, ám ennek is csupán a fele volt képzett katona.

12 napi ágyúzás után, szeptember 29-én indított általános rohamot a török. Ostromlétrák tucatjai csapódtak a várfalakhoz, és százával másztak fel az ostromlók. Egerben több nő is férje és családja mellett maradt, ők igyekeztek a várvédők keze alá dolgozni: üstökben vizet és szurkot forraltak, és a röpködő nyílvesszők és puskagolyók zápora közepette vitték fel a falakra, hogy a felfelé kapaszkodó oszmánok nyakába zúdítsák. Olykor kődarabokat hajítottak a török áradat közé. Az újabb és újabb rohamok azonban olyan hatalmasak voltak, hogy sok esetben maguk a nők is kardot ragadva keltek harcra a támadókkal. Nagyban köszönhető az ő bátorságuknak is, hogy október közepén a világ egyik legerősebb birodalma szégyenszemre feladni kényszerült az ostromot. Eger megvédése csodaszámba ment.

A lámpás hölgy

„Nem az egyes embert szereti, hanem az egész emberiséget, végtelenül önzetlenül akarja ezt szolgálni” – írták egyszer az ápolónői szakma megteremtőjéről, Florence Nightingale-ről.

A firenzei származású, jómódú családba születő leány mindig is lázadt a nők beskatulyázott szerepe ellen. Hitt abban, hogy ő többre hivatott. A környékbeli rászorulókat folyamatosan támogató Florence 17 évesen az Úr hangját vélte hallani, aki arra utasította, hogy életét szentelje mások szolgálatának. Bár kitűnő humorérzéke volt, mikor bejelentette szüleinek, hogy ápolónő szeretne lenni, egyáltalán nem nevettek, hiszen ez akkoriban úrinőhöz nem méltó, alantas munkának számított. Haragjukat természetesen az sem csillapította, hogy titokban részt vett egy nővérképző tanfolyamon, és hogy külföldi útja során kórházakat tanulmányozott. Ellenállásukat közel egy évtized alatt tudta megtörni.

1853-ban kitört a krími háború, és az angol közvélemény elszörnyedt a katonai kórházakban uralkodó állapotokat taglaló jelentéseken. Jó barátja, a hadügyminiszter egy évvel később Nightingale-t bízta meg a nővéri ügyelet ellátásával. A zsúfolt és büdös barakkokban a több ezer beteg közül soknak nem jutott sem ágy, sem ruha, sem gyógyszer, napi fél liter víz jutott ivásra és mosdásra, a patkányok és a bolhák pedig mindenhol nyüzsögtek.

A napi 20 órát dolgozó Nightingale jobb higiéniai viszonyokat teremtett, javított az élelmezésen, az adminisztráción, mindennap órákat töltött a barakkokban, éjszakánként pedig egy lámpással a kezében járkált az ágyak között, és vigasztalta betegeit. Ők pedig rajongtak érte. Így érdemelte ki a „lámpás hölgy” nevet, lámpása az ápolás jelképe lett. Munkája révén a halálozási arány hónapok alatt 42 százalékról 2,2-re csökkent. (Tevékenysége előtt egy sebesült katona nagyobb valószínűséggel maradt életben a harctéren, mint a kórházban.)

Habár hazatérve nemzeti hősként fogadták, a kitüntetéseket visszautasította. Hosszú életét végig a betegápolásnak szentelte, mint egyszer írta: „A betegápolás féltékeny valami, nem tűri, hogy aki neki él, más urat is szolgáljon”.

A teljes cikk – amelyben többek között helyet kapott még a „tébolyult” Nellie Bly, Marie Curie és Teréz anya is – a Múlt-kor történelmi magazin 2019. tavaszi számában olvasható. 

Hét híres önfeláldozó asszony

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra