Múlt-kor.hu

Európa legínycsiklandóbb osztrigáit évszázadokon át önállóan dolgozó nők termelték ki

Európa legínycsiklandóbb osztrigáit évszázadokon át önállóan dolgozó nők termelték ki

2018. október 30. 16:09 Múlt-kor

Egy francia tengerparti kisváros különleges berendezkedésében az év nagy részében a nők végeztek minden tevékenységet a férfiak távollétében évszázadokon keresztül. A 19. században és a 20. század elején Cancale asszonyai népszerű példává váltak a nőjogi mozgalomban.

A tengeri ínyencség

A franciaországi Bretagne-ban, Ille-et-Vilaine megyében található Cancale kisváros több mint két évezrede híres az osztrigáiról, amelyekért több neves uralkodó is rajongott a történelem során. Kr. e. 56-ban Julius Caesar csapatai héjak egész halmait hagyták maguk után ittjártukkor, 1500 évvel később pedig a Napkirály, XIV. Lajos francia uralkodó biztosította a település kiemelt státusát azzal, hogy kizárólag az innen származó osztrigákat volt hajlandó fogyasztani.

A 19. és a 20. századra azonban az osztrigák mellett női lakosai miatt is ismertté vált a városka. Amikor a női választójog még csak óvatosan puhatolandó kérdés volt, a női politikus vagy üzletember pedig ritkaságszámba ment, a királyok osztrigájának gyűjtése a város nők általi működtetését tette szükségszerűvé. Az ínyencségek iszapos élőhelyükről való begyűjtése mellett a nők ügyeltek a kikötő és a város rendjére. Ők tárgyalták ki az osztrigaexportról szóló szerződéseket is a kereskedőkkel – elengedhetetlen részeivé váltak a város életének és elit gasztronómiájának, a sajtó pedig dicshimnuszaikat zengte.

A 16. századtól egészen a 20. század elejéig Cancale-nak két fő bevételi forrása volt: az Újvilágban fogott halak, illetve Bretagne „Smaragdpartjának” osztrigái. A nagy földrajzi felfedezések korában a francia királyi kincstár fontos támasza volt a tőkehal-kereskedelem, a királyi lakomák egyik exkluzív fogása pedig az itteni osztriga volt. A tengerjáró Cancale fiai úgy nőttek fel, hogy a kötelező iskolaéveket csupán ki kell várniuk, mielőtt hajóra szállhatnak, és a távolban a tengerből kinövő Mont-Saint-Michel mesebelinek tűnő várát lassan szem elől tévesztve nyugatnak indulhatnak, a mai Kanada keleti partvidékére, Újfundlandra. A cancale-i férfiak és fiúk itt aztán több hónapon keresztül a tőkehalban gazdag vizeket halászták, kapásukat pedig sóban tartósítva hazaszállították exportra.

Ezek az évente induló expedíciók az év jó részére, vagy akár ennél is hosszabb időre gyakorlatilag férfiak nélkül hagyták Cancale-t. A tenger veszélyei, a hajóutakon előforduló betegségekkel és éhezéssel karöltve szinte garantálták, hogy minden évben több férfi száll hajóra, mint ahányan visszatérnek, és sok nő végleg férje, fivére vagy fia nélkül maradt. Cancale kultúrája erre a bizonytalanságra sajátos választ alakított ki: ha nem jött hír egy hajó vagy legénységének sorsáról, a hagyomány azt követelte, hogy a nők négy évet várjanak, mielőtt elkezdik az eltűnteket halottként gyászolni. A fiatal özvegyek, illetve hosszabb ideig férjük nélkül élő nők a mindennapok részévé váltak. Cancale asszonyai számára létfontosságú volt egyedül vinni a háztartást, bevétellel rendelkezni, és függetlennek lenni akkor, amikor Európa nagy részén ez még hallatlan volt.

Minden évben volt azonban egy időszak, amikor a férfiak és a nők együtt dolgoztak a városban: kora tavasszal a teljes lakosság összegyűlt, hogy több száz hajóval az öböl fenekéről összegyűjtsék, és a későbbi „aratás” helyén, az úgynevezett „parkokban” „elvessék” az osztrigákat. A hivatalnokok lezárt raktárakból hozták elő a vonóhálókat, a cancale-iak pedig felszerelték azokat hajóikra, és egy adott jelre egyszerre indultak neki az öbölnek. Az öböl teljes végigjárása akár egy egész napot is igénybe vehetett.

Amint azonban a férfiak elindultak az amerikai kontinens felé, a nők átvették az irányítást. A Cancale-öböl híresen sebes dagálya versenylóként söpört végig naponta kétszer a „parkokon”, ahová az osztrigákat telepítették, több mint 1300 milliárd liter tápanyagban dús vízzel elöntve őket, mielőtt hasonló sebességgel visszavonult volna az ember által jelölésekkel és barázdákkal ellátott iszapos síkságról. A 19. és 20. századi újságírók lenyűgözve írtak a nőkről, akik „órákon át görnyedeztek a nedves, süppedős homokban, kitéve az időjárás minden szeszélyének.” Magas, térd fölé érő csizmáikban ügyesen közlekedtek a ragacsos iszapban, fonott kosaraikba gyűjtve az osztrigákat. „Befelé tartva az ágyásoktól, éppen előtte maradtak a sebesen beáramló dagálynak.”

Mindenben jók voltak

Cancale asszonyai nem csupán az osztrigamezőkön dolgoztak, de a helyi gazdaságot is szinte teljes egészében ők működtették. Ők alkudták ki az osztrigaszállítási szerződéseket és teljesítették Párizs és más nagyvárosok rendeléseit. Nőkből állt a helyi „rendőrség” is, amely csitította a viszályokat a kikötőben és békítőként működött közre a vitás esetekben, de az öböl feletti sziklákon is rendet tartott. A jelenség annyira tetszett az amerikai újságíróknak, hogy a Baltimore Sun című lap 1909. június 4-i száma a „Cancale asszonyai: az 'osztrigaparkokat' olyan nők művelik, akik hajókra rakodnak és rendőrnek is állnak” szalagcímmel jelent meg.

A cancale-i osztriga egyre híresebbé és magasabb státusúvá vált. Olyannyira a francia gasztronómia gyöngyszemének számított, hogy 1806-ban egy exkluzív párizsi éttermet a városkához közeli hegyfokról Rocher de Cancale-nak neveztek el. Az osztrigáiról és bőségéről ismert étteremben gyakran megfordultak olyan hírességek is, mint Honoré de Balzac vagy Alexandre Dumas. Egy 1846-os beszámoló tanúsága szerint „a legpazarabb vacsorák hazája és klasszikus fellegvára” volt, „azok számára, akik a valódi és teljes felsőbbrendűséget kedvelik.”

Hamarosan a kisváros asszonyait is hasonlóképpen romantizálni kezdték. 1877-ben John Singer Sargent amerikai festőművész megfestette őket, amint az apály által hagyott tavacskák közt állnak, és a víz felszíne tükrözi a fenti alakokat és felhőket. Az „Osztrigahalászat Cancale-nál” (avagy „Cancale osztrigagyűjtői”) című mű meghozta neki a hírnevet, míg festményei debütálása egy New York-i szalonban az amerikai közönség figyelmét is Cancale-ra és lakóira irányította.

A brit és amerikai írókat mind a képi világ, mind a történet megihlette. Gilda Brook az English Illustrated Magazine című folyóiratban 1908-ban „nők és gyermekek tökéletes felhőjéről” írt „festői fehér sapkáikban”, és azon a véleményen volt, hogy fáradságos munkájuk „nem lehet egészségtelen, az emberek kinézete alapján ítélve, ugyanis sohasem láttam ennyire erős és egészséges példányokat.” A Baltimore Sun egy 1905-ös cikke hasonlóképp arról számolt be, hogy az osztrigás hölgyek „Bretagne legszebbjei” voltak, és egyfajta „edzett nőiességgel” bírtak.

A cancale-i asszonyok erőfeszítései részévé váltak a szélesebb társadalmi diskurzusnak is, amely a nők munkavégzéséről és jogairól folyt. Az Ohio állam egyik városában megjelenő Delphos Daily Herald című hírlap így írt 1909-ben: „Különösnek tűnik az amerikaiak számára, akik szlúppal és kotróhajóval dolgozó pofaszakállas halászokként képzelik el az osztrigaszedőket (…) De a nők végzik a munkát, és annyira jól végzik, hogy a francia kormány az ő érdemüknek tekinti a tenyésztés sikerességét.” A Detroit Free Press című lap ezt az érdemet hangsúlyozta azzal, hogy leírta, sok nő bére nagyobb volt a férfiakénál, és hogy „amikor a férfiak visszatérnek, azt látják, a város olyan jól volt vezetve távollétükben, és a nők ügyessége olyan eredményes, hogy nem kívánnak beavatkozni.”

Akár maga a munkájuk, akár az annak nyomán keletkezett beszámolók és művészeti alkotások miatt történt, Cancale asszonyai a növekvő szüfrazsettmozgalom szimbolikus alakjaivá váltak. A szalagcímek kiemelték hatalmukat („A francia város, ahol a nők uralkodnak”), az alcímek pedig politikai hangvételűek voltak („A nők uralkodnak az osztrigák közt – Látvány a női választójog pártolóinak: a női rendőrség rendet tart, a női munkaerő pedig viszi az ipart, amely híressé teszi Cancale-t”). Az ínyenc gasztronómia által a figyelem középpontjába helyezett apró város feminista berendezkedése a külföldi lapok hasábjain keresztül az egész világra hatással volt.

Európa legínycsiklandóbb osztrigáit évszázadokon át önállóan dolgozó nők termelték ki

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tél: 7 végzetes pillanat

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra