Egy magyar család története a kényszermunkatáborok világából
2015. december 28. 12:08 Hajagos Csaba
A történet 1945. január 6-án, Mezőberényben kezdődött. Éppen a Vízkereszti Istentiszteletre hívott a berényi templom harangja, amikor is kezdetét vette a mezőberényi svábok meghurcoltatása. Ekkor indultak útnak azok a Gyulára tartó lovas fogatok, amelyeken a szovjet GPU által „összegyűjtött” 572 mezőberényi lakos ült. A Szovjetunió területére, „jóvátételi” kényszermunkára indították útnak őket. A szovjet tisztek nagy részben az 1941. évben történt népszámlálás következtében a magukat német nemzetiségűnek vallókat és a németes nevű magyar embereket gyűjtötték össze, ám a lovas kocsikon többen ültek olyanok is, akiknek nem volt köze a svábsághoz, kizárólag a fogolylétszámok kiegészítése indokolta, hogy ezeket az embereket is – erőszakkal – a kocsikra ültették, ahonnan már nem volt visszaút.
A násznép elmaradt
Az egyik lovas fogaton ült – lánytestvérével együtt – az ekkor még 17 éves Krattinger Magdolna is, aki 1944-ben Mezőberényben ismerte meg az éppen a 22. életévébe lépő, szintén mezőberényi Chovanyecz Pált. A fiatalembert a sorozások alkalmával – szívbetegsége miatt – alkalmatlannak találták a katonai szolgálatra, majd az 1944. december 21-én kihirdetett 0060. számú– jóvátételi munkára kötelező – parancs hatálya alól is mentesült, ezért ő Mezőberényben maradhatott volna. Ám a fiatal pár között kialakult ismeretség szerelmi kapoccsá fűződött, ezért Chovanyecz Pál kísérletet tett párja kimentésére, ám ez nem sikerült, így ő is az iskola épületében létesült gyűjtőtáborban kívánt maradni. Magdolna szülei még ebben a helyzetben is feltételeket szabtak, hogy a pár együtt lehessen a fogság ideje alatt, ugyanis a lány édesapja – a kor erkölcsi normáit példázva – legalább polgári házasságkötéshez kötötte a Szovjetunióba történő "páros utazást".
„Meg kell, hogy esküdjetek, hogy együtt tudjatok kimenni…” – idézi édesapja szavait a ma 88 éves Chovanyecz Pálné Krattinger Magdolna. Majd elmondja, hogy a házasságkötő teremben állva „… szegény édesanyám úgy sírt, mikor végignézett rajtam, eszébe jutott, hogy milyen menyasszony akartam lenni. Keserves volt, legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. A házasságkötésnél tanúként csupán egy rendőr és egy hivatalsegéd volt jelen. A násznép elmaradt…
A friss házasokat – a kocsik Gyulára érkezése után –külön-külön vagonba helyezték el, így vette kezdetét a 23 napig tartó "nászút" a sahtii kényszermunkatáborba. (Sahti városa Gyulától 1969 km távolságra, a mai Oroszország rosztovi területén, Krasznodartól északra helyezkedik el.)
A szerelvény 1945. január 29-én érkezett meg Sahtiba, ahol a házaspárokat is külön lágerben helyezték el, nem maradhattak együtt. A felsorakoztatás és a képességfelmérés következtében Chovanyecz Pál asztalos szakmájának köszönhetően a lágermunkások közé került, míg Magdolnának – gyenge testalkata miatt – a szénbánya felszínen végezhető munkafajtái közül a szénválogatás feladata jutott. Sorsuk jobbra fordulását csak a férj munkájának esetleges elismerésétől várhatták, ugyanis köztudott volt a magyar szakemberekről, hogy a malenkij robot ideje alatt a szovjet tisztek lakásaiban számtalan területen végeztek magas minőségű szakmai munkát, amit a szovjetek elismertek. A munkáért cserébe igyekeztek is kedvezni az illető foglyoknak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
