Egy magyar család története a kényszermunkatáborok világából
2015. december 28. 12:08 Hajagos Csaba
Hazatérés hárman
A család életében a Sahtiban eltöltött 31 hónapból 4 hónap időtartam esett a gyermek megszületését követő fogság időszakára, hiszen 1945 júliusában – Szabó Árpád kisgazda országgyűlési képviselő közbenjárását követően – 446 fő hazatérhetett a mezőberényiek közül. A négy hónapos csecsemő és a család hazatéréséről és a gyermek személyének reményt megtartó szerepéről Magdi néni a következőket mondta:
– „A hazafelé út nagyon-nagyon keserves volt, mindenki segített, amit csak tudott, ahányan voltunk, mindenkinek kedvence volt a lányom. Az volt a szerencse, hogy nyáron jöttünk haza, nem volt hideg, így nem fázott meg Magdika. Fontos elmondanom, hogy nagyon jó baba volt, mindig foglalkoztak vele, állandóan ment a játék a vagonban. Amikor megállt a szerelvény és kiengedtek bennünket, akkor hol az egyik, hol a másik vitte levegőzni. Magyarországon az első állomásunk Debrecen volt. Itt kaptunk 20 forintot, és bizony ringybe-rongyba voltunk felöltözve, kinek éppen mi volt. 31 hónap után, hajnalban érkeztünk haza Mezőberénybe, tele volt az állomás környéke, rengetegen vártak bennünket, ám többen nem hittek a szemüknek, nem akarták elhinni, hogy hárman jöttünk haza. Volt, aki jó szemmel vette, volt, aki nem, de hála Istennek a család és mindenki örült. Nem volt leányálom azt követő itthoni lét sem, hiszen se munkahely, semmi, és mégiscsak hárman voltunk. Megúsztuk Isten segítségével és most van egy nagyon okos lányom, aki most 68 éves, ő, mint pedagógus már nyugdíjas. A férjem viszont 1988 novemberében szívinfarktusban halt meg.”
Magdi néni többek között büszkén mesélt arról is, hogy a lánya hogyan éli meg a mai napig ennek az eseménynek a jelentőségét, de elmondta azt is, hogy bizony nagyon sokáig nem mertek beszélni a történtekről még neki sem:
– "A lányom elég nehezen dolgozta fel ezeket a dolgokat, tudta ő, hallotta ő, csak éppen nyilvánosan nem beszélhettünk róla. Viszont a rendszerváltozás után, mikor már tabuk nélkül lehetett beszélni az egész ügyről, akkorra már felnőtt nő lett Magdika, férjes asszony. Egyszerűen egészen 1990-ig nem lehetett ezzel foglalkozni. Ám a lányom később is mindent magába fojtott, csak már mikor nyugdíjba mentek és hazajöttek Párizsból, akkor kezdett ezzel a dologgal jobban foglalkozni. Ez a tevékenysége abban nyilvánult meg, hogy rengeteget segített a nyugdíj kiegészítésünk adminisztrációjában, mindenkinek intézte a sorsát, aki csak elment hozzá. Nagyon-nagyon sokat segített ebben a munkában és azóta is szívén viseli a mezőberényi svábok sorsát ő is, meg a férje is."
Magdi néni elfáradt az interjú alatt, ám hozzám intézett utolsó mondata ténylegesen összefoglalja, hogy miért is fontos, hogy feltárjuk a múltat és átadjuk azt az örökséget az utókornak, amelyet ezek ez emberek magukban őriznek a kényszermunkatáborok világából. Egyre kevesebben… "Vallásos emberként bizony sokat gondoltam rá az elmúlt lassan 70 év alatt, hogy ami velünk történt, nagyban hasonlított a Szentcsalád sorsához. Viszont a fiatalság nem tud erről semmit sem. Pedig ez a valós történelem."
Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága/Hajagos Csaba
Támogasd a 
szerkesztőségét!
