Múlt-kor.hu

Egészen váratlan helyekre vezették a tudósokat a rejtélyes kristálykoponyák

Egészen váratlan helyekre vezették a tudósokat a rejtélyes kristálykoponyák

2019. február 7. 14:09 Múlt-kor

A 20. század során különféle ezoterikus körökben igen népszerűvé vált a majákhoz (vagy más őslakos amerikai népekhez) köthető úgynevezett „kristálykoponyák” és rejtett, mágikus erejük mítosza. Eddig azonban ahányszor keresztezték a tudomány útját, eredetiségük legalábbis kétségesnek bizonyult.

Mitikus múlt

A legelterjedtebb történet szerint 1924-ben egy Frederick Michell-Hedges nevű brit kalandor expedíciót vezetett Lubaantunba, a Yucatán-félsziget dzsungelének mélyén fekvő ősi maja városba a mai Belize területén. Itt, egy piramis belsejében nevelt lánya, Anna talált rá a régészet egyik legrejtélyesebb tárgyára: egy koponyára, amelyet egyetlen darab nagy tisztaságú kvarcból faragtak. Az azóta Mitchell-Hedges koponyának nevezett lelet felbukkanása óta számos különféle eredettörténet, természetfeletti erőkről szóló elmélet, és további kristálykoponyák is feltűntek.

A Mitchell-Hedges koponya egyike a kevés valódi, kvarcból készült koponyának, amely magán- vagy közgyűjteményben található. A többi hasonló példány mind más méretű, és van köztük hasonlóan tiszta kvarcból készült, de előfordul homályosabb vagy egyenesen színes kvarcból készült koponya is. Egyik példány sem ragadta azonban meg úgy az emberek fantáziáját, mint a Mitchell-Hedges koponya.

Frederick Mitchell-Hedges – aki széles körben ismert volt arról, hogy szereti kiszínezni beszámolóit – 1954-es, „Szövetségesem, a veszély” című könyvében írt először koponyáról, azt állítva, hogy az egy maja műkincs. Ő „a végzet koponyájának” nevezte, mert „sokan, akik cinikusan nevettek rajta, meghaltak, míg másokat súlyos betegség sújtott.” Végül titokzatosan hozzátette: „Jó okom van nem felfedni, hogyan került a birtokomba.”

Nevelőapja halála után Anna Mitchell-Hedges évtizedeken át terjesztette a koponya hírét nemzetközi előadássorozatokon és különféle televíziós szereplésekben. Volt, hogy azt állította a közönség előtt, hogy a koponya arra való, hogy „halált kívánjanak” vele. Anna Mitchell-Hedges állításai nyomán egyre több egzotikus, mágikusnak tartott koponya bukkant fel világszerte, olyan hangzatos nevekkel, mint a Sha Na Ra, vagy egy tibeti (vagy legalábbis annak tartott) példány, amelyet Amarnak neveztek. Egy másikat egyszerűen a „Max, a kristálykoponya” névvel illették.

Az egyre nagyobb számú kristálykoponya köré idővel egységes mítosz kovácsolódott: a nagy vonalakban „amerikai őslakosoktól valónak” tartott prófécia szerint 13 kristálykoponya létezik a világon, és ha egyszer újra egy helyre kerülnek, az emberiség túlélése szempontjából nélkülözhetetlen tudást és titkokat osztanak majd meg – ez azonban csak akkor következhet be, amikor az emberiség készen áll rá.

Ezeket a történeteket legitimálni látszott az, hogy mind a British Museumban, mind a párizsi Quai Branly Múzeumban volt kristálykoponya. Míg azonban az itteni tudósok kizártnak tartották, hogy a koponyák az Atlantiszról vagy a világűrből származnak, sokukat érdekelte az egzotikus és bizarr tárgyak eredete és rendeltetése.

Honnan származnak?

Mindkét múzeum több mint 100 éven át mezoamerikai, leginkább azték műkincsként állította ki saját példányát, annak ellenére, hogy eredetiségük már a 19. században megkérdőjeleződött. 1992-ig kellett azonban várni ahhoz, hogy a koponyák tüzetesebb vizsgálat alá kerüljenek: ekkor ugyanis egy tejfehér kőből készült kristálykoponyát hagytak név nélkül a washingtoni Smithsonian Intézetben, egy aláírás nélküli üzenettel: „Ezt az azték koponyát (…) 1960-ban vásárolták Mexikóban.”

A kutatás Jane McLaren Walsh-ra hárult, aki a mexikói régészet szakértője volt a Smithsonianben. Mivel csupán annyi információ állt a rendelkezésére, hogy a koponya Mexikóból származik, elkezdte más múzeumok tárgyi anyagával összehasonlítani azt, és más szakmabeliekkel konzultálni, akik láthattak már hasonlót. Kutatása végül elvezetett a Mitchell-Hedges koponyához is.

Az első dolog, ami Walshnak feltűnt, a stilisztikai különbség volt a kristálykoponyák és az ismert mezoamerikai koponyaábrázolások között. A Kolumbusz előtti népek ikonográfiájában meglehetősen gyakoriak voltak a koponyamotívumok, de a koponyákat mintázó tárgyakat szinte mindig bazaltból faragták, és meglehetősen nyersek és elnagyoltak voltak. A kvarc igen ritka anyag volt az őslakos népek műtárgyaiban, és egyetlen valódi, tudományos igényű régészeti feltárás dokumentációjában sem szerepelt, hogy kristálykoponyát találtak volna.

Miután a kialakításbeli különbségek vizsgálata zsákutcába ért, Walsh elkezdte vizsgálni a koponyák korábbi birtokosainak sorát. Mind a Londonban, mind a Párizsban található koponyát egy 19. századi francia amatőr régészhez és műkereskedőhöz, Eugène Bobanhoz tudta visszavezetni. Boban specialitása az azték műkincsek voltak, és gyakran utazott Mexikóba tárgyakat vásárolni, amelyeket aztán párizsi boltjában adott el.

Boban emellett ismert volt arról is, hogy hamisítványok sorával is kereskedett, azonban egyik múzeum sem közvetlenül tőle vette kristálykoponyáját. A Quai Branly Múzeumban található koponyát Boban eredetileg egy Alphonse Pinart nevű felfedezőnek adta el, aki 1878-ban adott túl rajta, miután a párizsi Világkiállításon számos szakértő vélekedett úgy, hogy „eredetisége kétségbe vonható”.

A British Museum 20 évvel később, 1898-ban vette saját koponyáját, mégpedig a Tiffany ékszerüzletlánctól, amely Bobantól vásárolta a koponyát, miután egy alkalommal Mexikóból New Yorkba utazott. A francia ekkor igen sietősen hagyta el Mexikót, miután ugyanazt a koponyát a mexikói nemzeti múzeumnak kísérelte meg sikertelenül eladni azt állítva, hogy az egy régészeti ásatáson előkerült azték műkincs.

Lehet-e varázsereje a kristálykoponyáknak?

Hogy a végére járjon a koponyák eredetének, Walsh az anyagukat kezdte vizsgálni, hogy nyomokat találjon arra nézve, hol és hogyan készülhettek. Egy, a Smithsonian és a British Museum között 1996-ban létrejött együttműködés révén Walsh segítséget kapott Margaret Saxtől, a British Museum állagmegóvási szakértőjétől. E kutatás a Smithsonianben és a British Museumban található kristálykoponyákra fókuszált.

A leggyakoribb datálási módszer, a radiokarbon kormeghatározás eleve ki volt zárva, mivel a kvarc esetében nem alkalmazható. Ehelyett Walsh és Sax az úgynevezett szkennelő elektronmikroszkópos (SEM) eljárást használták, amely a koponyák felszínét hasonlította össze egy ritka, valódi mezoamerikai kristálytárgyéval: egy kvarc kupáéval.

A kupán lévő szabálytalan nyomok egybevágtak azzal, hogy nyilvánvalóan egyszerű kézi szerszámokkal készült. A koponyák azonban igen egyenletes nyomokat mutattak, amelyek ezekre egyáltalán nem hasonlítottak. A szabályszerűen előforduló megmunkálási nyomok leginkább olyan tárgyakéhoz voltak hasonlók, amelyek fazekaskorongon készültek, amely eszköz azonban nem volt ismert az amerikai kontinensen az európaiak megérkezése előtt.

Ezután magának a kristálynak az eredetét vizsgálták Raman-spektroszkópiás elemzés segítségével. A kvarcnak, más kristályokhoz hasonlóan, keletkezési helyére nézve egyedi tökéletlenségei és hibái vannak. A British Museum koponyájának jellemzői arra utaltak, hogy az ahhoz használt kristály vagy Madagaszkárról, vagy Brazíliából származott, de biztosan nem Mexikóból.

A 19. században mind Madagaszkár, mind Brazília nagy mennyiségben exportáltak kvarcot Franciaországba, abban az időszakban is, amikor Boban folytatta tevékenységét. Egy későbbi, független kutatás a párizsi koponyáról is megállapította, hogy az ugyanebből a fajta kristályból készült.

A Smithsonianben található koponyára egészen más eredmény jött ki: ennek anyagában a röntgenes diffrakciós elemzés szilícium-karbidot mutatott ki, amelyet a modern iparban csiszolóanyagként használnak a sima felületek kialakításához. Ennek használata azonban csak az 1950-es évek óta elterjedt, vagyis a Smithsonianben található koponya még a Boban-féle koponyáknál is később készült, a 20. század második felében.

Az eredmények tehát azt bizonyították egyöntetűen, hogy egyik koponya sem lehetett maja vagy azték eredetű, ahogy atlantiszi sem. Egyetlen híres kristálykoponya maradt már csak: a Mitchell-Hedges koponya.

A Mitchell-Hedges koponya elemzése

Walsh kutatása arra jutott, hogy a Mitchell-Hedges koponya ugyanannyira jelentéktelen, mint az addig vizsgált kristálykoponyák. A „Man” című brit magazin 1936. júliusi számában egy cikkhez mellékelt képen egyértelműen a Mitchell-Hedges koponya látható, azonban itt még a Burney nevet társítják hozzá.

A jelek szerint 1936-ban – azaz 12 évvel azután, hogy a Mitchell-Hedges család állítása szerint megtalálta a Yucatán-fészigeten – a koponya egy Sydney Burney nevű londoni műkereskedő birtokában volt. A további kutatás arra derített fényt, hogy Burney egy Sotheby's-árverésen adta el a koponyát Frederick Mitchell-Hedgesnek, 1934 előtt pedig semmiféle nyoma nincs a létezésének.

A koponya eredetét tovább árnyalta, hogy 2008-ban, miután Anna Mitchell-Hedges 100 éves korában elhunyt, férje elvitte a koponyát Walshhoz. Immár ezen a koponyán is végrehajthatták ugyanazokat a vizsgálatokat, amelyeket Walsh és Sax a többin végeztek. Ezekből az derült ki, hogy a világ leghíresebb kristálykoponyája hasonló felépítésű és anyagú, mint a British Museumban található példány – Walsh szerint a Mitchell-Hedges koponya a londoni példány másolata.

A legtöbben azonban, akiket rabul ejt a kristálykoponyák misztikus története, nem foglalkoznak a tudományos eredményekkel – mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy éppen 2008-ban mutatták be a mozikban világszerte az „Indiana Jones és a kristálykoponya királysága” című kalandfilmet, amelyben a főhős Peruban kutat a mágikus műkincsek után. A film természetesen csak tovább gerjesztette a kristálykoponyák iránti érdeklődést, és elősegítette a további elméletek születését és terjedését.

Egészen váratlan helyekre vezették a tudósokat a rejtélyes kristálykoponyák

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tél: 7 végzetes pillanat

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra