Múlt-kor.hu

„Csak a halott indián a jó indián” – 7 véres mészárlás az amerikai indiánok történelméből

„Csak a halott indián a jó indián” – 7 véres mészárlás az amerikai indiánok történelméből

2018. március 9. 10:31

Mióta csak az első európai telepesek az amerikai kontinensre tették lábukat, az összecsapások szinte mindennapossá váltak a vadont meghódítani igyekvő fehérek és a földjüket és hagyományos életvitelüket védelmezni próbáló indiánok között. Csak az Egyesült Államok kormánya mintegy 1500 háborúra, támadásra és portyára adott felhatalmazást az őslakos törzsekkel szemben. A gyakran kegyetlen vérengzésekbe torkolló ütközetek jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy a Kolumbusz érkezése idején még több millió főt számláló észak-amerikai indián lakosság a 19. század végére alig néhány százezerre zsugorodott.

A gnadenhutteni mészárlás

Az amerikai függetlenségi háború éveiben az indiánok gyakran találták magukat két tűz között. Nem meglepő hát, hogy mind a brit, mind az amerikai oldalon is találkozhatunk indián fegyveresekkel a nyugati hadszíntéren. Nem volt ez másképp a delavár törzsek esetében sem, amelyek tagjai több alkalommal is fosztogatták az amerikai településeket.

A brit oldalon harcoló delavárok iránti érzett gyűlölet egyre fokozódott az amerikai telepesek körében, így került sor 1782 március 8-án arra a szomorú eseményre, amelyet csak gnadenhutteni mészárlás néven őrzött meg az emlékezet. Egy amerikai milícia, David Williamson vezetésével rátört egy, a mai Ohio állam területén élő, akkor már keresztény hitre áttért indián közösségre és egy szavazással őket tették felelőssé a korábbi fehér telepesek elleni indián támadásokért.

A milícia tagjai az elfogott indiánokat két faházhoz vezették, egyiket a nők, másikat pedig a férfiak számára kijelölve. A házakba párosával léptették be az embereket, ahol fakalapácsokkal eszméletlenre verték, majd fejszékkel megskalpolták őket. Összesen 96 indián (28 férfi, 29 nő és 39 gyermek) vesztette ekkor életét.

Andrew Jackson és a Vörös husángok

Az 1812-es angol-amerikai háború déli hadszínterén az angolok ugyancsak igyekeztek szövetségeseket találni az őslakos törzsekben. A krík indiánok ekkor maguk is egy belső konfliktussal néztek szembe. Bár a krík nemzet nagy része békére törekedett az amerikaiakkal, a Vörös husángoknak nevezett csoport eltökélt volt azt illetően, hogy a telepeseknek minden lehetséges eszközzel ellent kell állni.

A Vörös husángok 1813. augusztus 30-án megtámadták az Alabama állambeli Mims erőd helyőrségét és a győzelmet követően annak teljes lakosságát – beleértve a több száz asszonyt és gyermeket is – lemészárolták. Természetesen a megtorlás sem késett amerikai részről. 1814 novemberében, a később elnökké is választott Andrew Jackson tábornok vezette amerikai erők fontos győzelmet arattak Tallushatchee mellett.

A győzelmet követően a bosszúszomjas amerikai katonák 186 indiánt mészároltak le. A megtorlás során számos indián gyermek maradt árván. Egy alig hároméves kisfiút Jackson magához is vett, miután a túlélő asszonyok között nem akadt egy sem, aki gondját viselte volna. Lyncoya Jackson ezután a későbbi elnök másik örökbefogadott fia mellett nevelkedett egészen 16 éves koráig, amikor is tuberkolózisban elhunyt.

A Könnyek útja

Jackson nem csak hadvezérként, de elnökként is jócskán kivette részét az indián törzsek életének megkeserítéséből. Az 1829 és 1837 között hivatalban lévő elnök meggyőződése volt, hogy az amerikai telepesek Istentől rendelt joga, hogy meghódítsák az amerikai vadont és annak helyén egy virágzó civilizációt építsenek fel. Az ültetvények és az új városok létrehozásának útjában azonban ekkor még sok helyen ott voltak az indiánok által birtokolt hatalmas területek.

Jackson ezért szakított elődei politikájával, amelynek lényege az volt, hogy az Öt Civilizált Törzs (a cseroki, a csikaszó, a csaktó, a krík és a szeminol indiánok) megtarthatja területeit a Mississippi folyótól keletre, feltéve ha átveszik a telepesek szokásait. Jackson egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy az indiánokat ki kell telepíteni a napjainkban Mississippi, Alabama, Georgia és Florida államokhoz tartozó területekről.

A törvényjavaslat kemény vitákat váltott ki az amerikai Kongresszusban, minthogy számos politikus kegyetlennek és erkölcstelennek tartotta azt. Végül a Szenátus 29 igen és 17 nem szavazattal (a Képviselőház pedig még kisebb különbséggel) fogadta el az Indián-kitelepítési Határozatot, amelynek értelmében 1830 és 1840 között az amerikai hadsereg mintegy 60 ezer indiánt telepített át a Mississippi nyugati oldalára. A mai Oklahoma állam területén kijelölt Indián Területre vezető „Könnyek útján” több ezer indián vesztette életét a kemény időjárás, betegségek és az éhezés miatt.

Az amerikai történelem legnagyobb nyilvános kivégzése

A földjeik feladásáért cserébe az indiánoknak ígért különféle kormányzati juttattások és ellátmányok gyakorta akadoztak, ami sok esetben komoly nehézségek elé állította a rezervátumokba kényszerülő törzseket. Egy ilyen helyzet vezetett az 1862-es sziú felkeléshez is, amelynek során az éhező indiánok fosztogatni kezdték a telepesek farmjait a Minnesota folyó mentén.

Az indián támadásoknak 490 telepes esett áldozatul, mire Lincoln elnök a katonaság bevetése mellett döntött. Az amerikai haderő leverte a felkelést és az ezt követő perek során több mint 300 indián férfit ítéltek halálra. Bár Lincoln a legtöbb esetben kegyelmet gyakorolt, 1862 karácsony másnapján Manakato városában 38 indiánt akasztottak fel. Az Egyesült Államok történetének legnagyobb nyilvános kivégzését több mint 4 ezer érdeklődő nézte végig a helyszínen, sokan piknikkosarakkal felszerelkezve.

A Sand Creek-i mészárlás

A földjeiket védő indiánok támadásai miatt a határvidéken élő amerikaiak és az ott szolgálatot teljesítő katonák körében gyorsan kialakult a később szállóigévé vált felfogás, miszerint csak a halott indián a jó indián. Emiatt sajnos nem volt ritka, hogy az amerikai fegyveresek egyébként békés indián táborokat is megtámadtak. Így került sor 1864 november 29-én a Sand Creek-i mészárlás néven elhíresült incidensre is.

A metodista lelkészből lett katonatiszt, John M. Chivington 700 – az előző esti italozás után részben talán még részeg – önkéntest számláló fegyveres osztagával megközelített egy 200 főt számláló indián tábort. A helyi indián főnök, Fekete Üst a korabeli szokásoknak megfelelően amerikai lobogót húzott fel a tábor fölé, hogy jelezze békés szándékukat. Amikor látta, hogy a katonák mégis támadásba lendülnek, még egy fehér lobogót is felhúzott, jelezve a megadást, de így sem tudta megmenteni embereit. Chivington fegyveresei a becslések szerint a tábor 70-163 indián lakóját mészárolták le.

A Washita folyó menti mészárlás

Fekete Üst azon kevesek egyike volt, aki sikeresen el tudott menekülni a Sand Creek-i mészárlásból. Bár az indián főnök továbbra is békére törekedett az amerikaiakkal, szavai egyre kevésbé találtak értő fülekre saját népe körében. Miután pedig az amerikai kormány nem váltotta be korábbi ígéretét a a Sand Creek-i incidens túlélőinek kárpótlására és a telepesek előrenyomulása tovább zsugorította az indiánok számára kijelölt területeket, egyre inkább megszaporodtak az amerikaiak elleni támadások.

Az Indián Terület (a mai Oklahoma állam) katonai ellenőrzését felügyelő Philip Sheridan tábornok a polgárháború északi hősét, az Ír Hetedik Lovasezred parancsnokát, George Armstrong Custert bízta meg az indiánok elleni megtorlás vezetésével. Custer pedig nem is okozott „csalódást”. 1868 november 29-én egységével rajtaütött a Washita folyó mellett táborozó indián közösségre. Az ütközetben több mint 100 indián harcos esett el – köztük Fekete Üst is – és a becslések szerint mintegy 75 nő és gyermek vesztette életét. A „nagy győzelemről” Custer egy táviratban értesítette felettesét: „Egy, az indiánok éppen aludtak. Kettő, az asszonyok és a gyermekek kevés ellenállást mutattak. Három, az indiánokat megzavarta az új eljárásmódunk.”

A szellemtáncosok végzete

A 19. század második felében kezdett terjedni az indián törzsek körében az úgynevezett szellemtáncos mozgalom. A számos különféle irányzatból összeálló közösség legfontosabb tanítása az volt, hogy az indiánok azért vesztették el földjeiket és azért kényszerültek a rezervátumokba, mert elhagyták régi szokásaikat, ezzel feldühítve isteneiket. A szellemtáncosok ezért elutasították a fehér emberek által az indiánokra erőltetett kulturális elemeket és a keresztény vallást, és igyekeztek újjáéleszteni a tradicionális indián szokásokat.

A szellemtáncosok mozgalmát az amerikai kormány igyekezett minden lehetséges eszközzel visszaszorítani, ami végül 1890 végén egy szörnyű tragédiába torkollott. Az egykori legendás indián vezér, Ülő Bika – bár maga nem tartozott az új irányzat követői közé – nem volt hajlandó engedni a kormányzat utasításának és nem lépett fel ellenük, amikor azok az általa vezetett rezervátumban is megjelentek. A rendőrség ekkor megpróbálta letartóztatni az indián főnököt, ami azonban gyorsan dulakodásba és tűzharcba torkollott, amelyben Ülő Bika is életét vesztette.

Ülő Bika vesztét alig néhány héttel követte az Egyesült Államok történetének egyik legsötétebb pillanata. December 28-án az amerikai hadsereg Hetedik Lovassági Ezrede körülzárta a Wounded Knee patak partján álló sziú indián tábort, amelynek lakói között ugyancsak több szellemtáncos volt. A katonák december 29-ének reggelén léptek be a táborba, ahol azt követelték a férfiaktól, hogy adják át a fegyvereiket.

Egy beszámoló szerint a tragédiát egy szerencsétlen véletlen váltotta ki. Az egyik fiatal indián, Fekete Prérifarkas állítólag nem akarta ingyen átadni a fegyverét, minthogy állítása szerint azt drága pénzen vette. Más beszámolók szerint a fiú süket volt, ezért nem értette meg elsőre a fegyverek leeresztésére szóló utasítást. Bárhogy is történt, Fekete Prérifarkas puskája egyszercsak elsült, mire az amerikai katonák azonnal viszonozták a tüzet.

Az áldozatok számát különféle becslések 150 és 300 közé helyezik, bizonyos azonban, hogy a halottak többsége a táborban élő asszonyok és gyermekek közül került ki. További 51 indián sebesült meg, akik közül ugyancsak többen életüket vesztették a következő napokban. A végzetesnek bizonyuló sebesülésekkel együtt összesen 31 katonát vesztő ezred mintegy 20 tagját Benjamin Harrison elnök a legmagasabb fokozatú katonai kitüntetéssel, a Becsület érdeméremmel ruházta fel, amely kitüntetések visszavonását az indián közösségek a mai napig követelik az amerikai kormánytól.

„Csak a halott indián a jó indián” – 7 véres mészárlás az amerikai indiánok történelméből

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. nyár: Szerelmes uralkodók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra