A Carolina Resolutiót (magyarul: Károly király döntése) 1731. március 21-én adta ki az uralkodó, és ezzel II. József türelmi rendeletéig szabályozta a protestánsok jogait. A rendelet szerint az evangélikusok és a reformátusok szabad vallásgyakorlata az egész ország területén csak magán-vallásgyakorlat formájában megengedett. Nyilvánosan a protestánsok csak ott gyakorolhatják vallásukat, ahol az 1681. évi soproni országgyűlés XXVI. tc.-e (artikulusa) ezt megengedte, vagyis az erről a törvénycikkről elnevezett artikuláris helyeken. A máshol élő protestánsok a helyi katolikus plébános felügyelete alá tartoztak, neki kellett fizetni is. A katolikus egyházi hatóságok a protestáns egyházak felett is felügyeletet gyakoroltak, így katolikus püspökök döntöttek a protestánsok házassági pereiben. Katolikus és protestáns csak katolikus pap előtt köthetett házasságot. A protestánsok katolizálását szorgalmazták, a katolikusok protestáns hitre térését viszont a lehetséges mértékig akadályozni igyekeztek. Az állam alkalmazottainak olyan, ún. dekretális esküt kellett letenniük, amely tartalmazta Szűz Mária és a szentek nevét is - mivel erre protestáns nem esküszik, a protestánsok számára gyakorlatilag lehetetlenné vált a hivatalviselés. A Carolina Resolutio kiváltotta mind a protestánsok, mind a túlzó katolikusok heves tiltakozását, mégis egészen 1781-ig érvényben maradt. Ez a fél évszázad a magyar ellenreformáció legeredményesebb korszaka volt. (Nem mentes az erőszaktól sem: 1747-ben, pl. elkobozzák a Debrecenben nyomott "Heidelbergi Káté"-t, mert úgymond sérti a katolikus vallást.) Amit tehát az ellenreformáció nem tudott elérni a nyílt üldözéssel, a prédikátorok gályára küldésével, azt elérte a vegyes házasságok és a karrierlehetőségek ügyes irányításával: Magyarországon a katolikus maradt a legerősebb felekezet.