A 13. században iszlám hitű nomád törzsek vándoroltak be Kis-Ázsiába, és ott számos kezdetleges államalakulatot hoztak létre. Az egyik határfejedelemség - amely első uralkodójáról, Oszmánról (1299-1326) kapta a nevét - kiemelkedett a többi közül, és 1340-re elfoglalta a bizánciak utolsó kis-ázsiai területeit is. A török sereg 1354-ben a szultán az európai Drinápolyt (Edirne) választotta új székvárosának - a Török Birodalom immár önálló katonai és politikai tényezővé vált Délkelet-Európában. Az egymással állandó harcban álló balkáni uralkodók nem ismerték fel a veszélyt. Ezután is szívesen alkalmazták segédcsapatként a törököket, akik így szerzett helyismeretüket, később jól kamatoztatták. 1371-ben a Marica folyó mellett legyőzték a szerb fejedelmeket, 1371-75 között elfoglalták Makedóniát, 1373-87 között Thrákiát, 1385 körül meghódították Albánia egy részét, majd keletnek fordulva 1385-ben elfoglalták Szófiát, 1386-ban Ništ. A vidini bolgár cárt 1388-ban kényszerítették függésbe. 1389. június 15-én pedig a rigómezei véres ütközetben döntő győzelmet arattak a balkáni hadak felett. Harmincöt év alatt a törökök elfoglalták a Balkán-félsziget keleti részét, egészen a Dunáig, és ott álltak Magyarország déli határánál. A török előrenyomulás következményei a Magyar Királyság számára is súlyosak voltak: megszűntek a magyar korona "melléktartományai", az addig hódítóként fellépő Magyarország védekezésre kényszerült. Védelmi rendszer hiányában a török portyázók könnyedén behatolhattak a Szerémségtől a Szörényi bánságig terjedő magyar területekre. A betörések következtében az addig virágzó Dél-Magyarország, ijesztő pusztulásnak indult. Lakossága - melyet rabszíjra fűzött a török, vagy félelmében a menekülést választotta - erősen megfogyatkozott.