A Habsburg-áll és ami mögötte van – saját dinasztiájuk sorsát pecsételték meg a vérfertőző spanyol királyok
2018. június 21. 13:49 Múlt-kor
A belterjes, rokoni házasságok végigkísérik az uralkodói dinasztiák történetét már egészen a kezdetektől fogva. Európában legextrémebb szintre ezt a gyakorlatot a Habsburgok spanyol ága „fejlesztette”, ahol a vérfertőzés végül a dinasztia bukásához is vezetett.
„Háborúzzanak csak mások, te csak házasodj, boldog Ausztria” - szól az évszázados szállóige, amely a Habsburg-dinasztia felemelkedésének egyik legfőbb eszközét örökíti meg. Az addig jobbára csak ausztriai birtokaikon uralkodó Habsburgok, a 15-16. század fordulóján ugyanis egy sor ügyes házasságkötéssel – és persze jó adag szerencsével – néhány évtized leforgása alatt Európa legbefolyásosabb uralkodói családjává emelkedtek. Előbb a mai Benelux államok, illetve Kelet-Franciaország egyes területeit felölelő Burgundiát szerezték meg, miután I. Miksa feleségül vette a hatalmas tartomány örökösnőjét, Máriát. Ezt követően pedig közös gyermekük, Szép Fülöp nyerte el a korabeli keresztény világ valószínűleg legóhajtottabb menyasszonyát: Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd legidősebb lányát, Johannát. Fülöp és Johanna házasságából született aztán a későbbi V. Károly német-római császár és spanyol király, valamint a Habsburg-Jagelló házassági szerződés révén a magyar és cseh koronát is megszerző I. Ferdinánd.
A hatalmas örökség egybentartása még úgy is komoly kihívást jelentett a Habsburgok későbbi generációinak, hogy országaikat már a kezdetektől lényegében kétfelé osztva kormányozták. V. Károly leszármazottai – a spanyol Habsburgok – örökölték a spanyol trón mellett az itáliai birtokokat (Nápoly, Szicília és Milánó), Burgundia és Németalföld részeit, valamint a gyorsan gyarapodó tengerentúli gyarmatokat. I. Ferdinánd utódai – az osztrák Habsburgok – kapták ugyanakkor a császári címet és a Duna-menti királyságokból formálódó, földrajzilag egységes birodalmat.
A spanyol Habsburgok birodalmát folyamatosan fenyegették a francia támadások és a távoli tartományaikban kitörő lázadások. Nem véletlen hát, hogy legalább azt igyekezték elkerülni, hogy úgy veszítsék el országaikat, ahogy szerezték. A 16-17. század során a spanyol-ág uralkodói szinte kivétel nélkül saját családjukból választottak feleséget maguknak, hogy ezzel is erősítsék a korona egységét.
A sorozatos rokoni házasságok egy idő után olyan szintű belterjességhez vezettek, amelyen már csak az ókori Egyiptomban, illetve egyes ázsiai monarchiákban ismert testvérházasságok tesznek túl. Egy néhány évvel ezelőtti vizsgálat számszerűsítette is, hogy miként alakult a belterjesség foka a spanyol Habsburgok generációiban. Eszerint Szép Fülöp esetében a „belterjességi-mutató” még csak 0,025 volt, ami azt jelenti, hogy génjeinek mindössze 2,5%-a származott azonos ősöktől. A spanyol-ág utolsó férfi tagja, II. Károly esetében ez a szám már 0,254 volt, ami azt jelenti, hogy a „vérfertőzés szintje” már magasabb volt benne, mintha szülei testvérek lettek volna (egy testvérházasságból született gyermek esetén ez a szám 0,250 – abban az esetben, ha a korábbi generációkban nem fordult elő semmilyen rokoni házasság). Az osztrák-ág esetében egyébként sokkal jobb volt a helyzet, nekik csak 0,079-re „sikerült” feltornázni ezt a mutatót.
Az ilyesfajta belterjesség számos genetikai problémához vezethet, hiszen a sorozatos rokonházasságok csak felerősítik az adott család vérvonalában lappangó hibás géneket. A Habsburgok esetében ennek leglátványosabb megnyilvánulási formája az erősen előugró alsó-állkapocs, az úgynevezett „Habsburg-áll” volt, amely V. Károlytól kezdve – természetesen eltérő mértékben – valamennyi Habsburg-házból származó spanyol király esetében megfigyelhető a róluk készült képzőművészeti alkotásokon. A családban emellett rendkívül magas volt a csecsemőhalandóság és a halva születések száma is. A Habsburg gyermekek mindössze fele élte meg a tizedik születésnapját, míg ugyanebben a korszakban ez az arány még a szegényebb spanyol családoknál is átlagosan 80% volt.
A vérfertőzés kétségtelenül hozzájárult dinasztia végső bukásához is. A már említett II. Károly édesapja IV. Fülöp volt, aki saját unokahúgát vette feleségül. A családfára tekintve ez azt jelentette, hogy Fülöp nem csak az apja, hanem másodfokú nagybátyja is volt egyben fiának, akinek anyai nagyanyja, Mária Anna (aki többek között magyar királyné is volt) pedig nagynénje is volt II. Károlynak.
Az utolsó Habsburg-házból származó spanyol király esetében az előreugró állkapocs már olyan méreteket öltött, hogy az komolyan megnehezítette az a beszédet és az étkezést is. A források alapján emellett számos más problémával is küzdött: alacsony volt, sovány, valószínűleg gyengeelméjű, rendszeresen betegeskedett és – ami végül sorsdöntőnek bizonyult – impotens is. Károly nem tudott törvényes utódot nemzeni, így a spanyol Habsburgok férfiágon 1700-ban kihaltak. Hatalmas örökségükért pedig évtizedes hosszúságúra nyúlt háború kezdődött a Habsburgok osztrák-ága és a francia Bourbonok között.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
