Nyilvános megszégyenítéssel alázták porig az emberek vélt ellenségeiket a viktoriánus Angliában
2018. január 3. 12:52
1898-ban a következő rövidhír jelent meg egy angol lapban: „Mrs. Abdul Hamid nem hívta meg Mrs. William Hohenzollernt délutáni teára.” Mrs. Abdul Hamid nem volt más, mint II. Abdul-Hamid oszmán szultán felesége, Mrs. Hohenzollern Vilmos pedig II. Vilmos német császár nejét jelentette. Egy viktoriánus kori társadalmi jelenség áll a mögött, hogy a 19. század végén a fenti incidenst egy angol lap annyira figyelemre méltónak tartotta, hogy lakonikusan beszámolt róla.
A német császár ekkoriban komolyan kereste az oszmán szultán kegyeit, így a szultán feleségének elutasító viselkedése jelzésértékű volt. A viktoriánus kori Angliában egy ilyen visszautasítás pedig gyakorlatilag egyet jelentett a nyilvános megszégyenítéssel. Ha valakit egy másik személy megsértett, előbbi azzal vághatott vissza a legbrutálisabb módon, ha úgy tett, mintha a másik nem is létezne. Nem vitatkozott, konfrontálódott vele, egyszerűen annyit jelzett neki a viselkedésével: „számomra halott vagy”. Az emberi psziché felszínes ismerete is elég ahhoz, hogy belássuk, a hasonló viselkedés manapság is komoly lelki traumát jelent, a társadalmi státuszt még komolyabban vevő viktoriánus korban pedig szinte egyet jelenthetett a szociális halálos ítélettel. Egy kellően befolyásos személy megvető pillantása elég lehetett ahhoz, vagy valaki persona non gratává váljon bizonyos körökben.
Bár a gyakorlat már bizonyosan létezett az 1780-as években is, ám egy híres-hírhedt 19. századi dandynek, Beau Brummellnek köszönhetően terjedt el széles körben. Brummell a régenskorszak divatdiktátora volt, aki pusztán annyival is képes volt divatot teremteni, hogy felvett egy addig ismeretlen ruhát, és elsősorban a nyakkendőviselés művészetének tökéletesítéséről vált ismertté. Brummellnek egyetlen szemöldökfelhúzása ahhoz is elég volt, hogy valamit vagy valamit kiírjon a divatosnak tartott dolgok vagy emberek sorából.
Még legközelebbi barátai sem érezhették magukat biztonságban. Miután összetűzésbe keveredett a régensherceggel, a gyengeelméjű apja helyett kormányzó későbbi IV. Györggyel, Brummell nyilvánosan úgy tett, mintha a régensherceg nem is létezne. A legenda szerint egy társasági eseményen egy alkalommal mindenkivel kezet fogott a leendő uralkodón kívül, sőt, feltűnően megkérdezett egy másik vendéget, kit tisztelhet annak kövér barátjában. Brummell szinte művészi szinten művelte a trollkodást.
A 19. század közepére a nyilvános megvetés ezen formája (angolul: cutting) már annyira elterjedt, hogy szótárakban és etikettkönyvekben is megjelent. A jelenségnek ráadásul több formája is kialakult: ilyen volt többek között, amikor valaki társa arcába bámult, és úgy tett, mintha nem ismerné fel. Ennek enyhébb változata volt, amikor valaki kerülte a szemkontaktust, és csak addig nézte az eget, míg „ellensége” el nem oldalgott.
Ahogy a gyakorlat egyre népszerűbb lett a másokat nyilvánosan megszégyenítő hatalma is fokozatosan nőtt. Ezért az etikettkönyvek azt tanácsolták, hogy lehetőleg kevésbé fájdalmas módját válasszuk annak, ha valakivel közölni szeretnénk, nemkívánatos személynek tartjuk, mivel a megszégyenítés „nemcsak nagyon kemény, hanem gyakorta súlyos következménnyel is jár”.
A társadalmi osztrakiszmosz ezen kegyetlen formája tehát komoly veszélyeket hordozhatott magában, ám a felső társadalmi rétegekbe tartozó nők számára azonban pozitív hatása is lehetett. Egy 1879-es kézikönyvben például kifejtették, a fiatal hölgyek számára gyakran az az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljanak a számukra nemkívánatosnak tekintett, kellemetlenkedő férfiak jelenlététől, hogy úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Ha egy nő nyilvánosan úgy tett, mintha nem ismerne fel egy férfit, az implicit üzenet lehetett a többiek számára a férfi addigi viselkedéséről. Nem tudni, ez mennyire szorította vissza a nőket ért utcai inzultusokat, mindenesetre tény, hogy a nyilvános megszégyenítés eszköze a 19. század folyamán lassan kizárólagosan a nők fegyvere lett. A férfiaknak már a század közepén is azt javasolták, hogy mellőzzék a társaiknak küldött hasonló jelzéseket, ami különösen észszerűnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a férfiak egymás megsértésére adott válasza gyakran agresszióhoz vezet.
A jelenség a 20. század elejére szinte teljesen elvesztette népszerűségét. 1922-ben Emily Post már arról írt, hogyha valaki nem fogadja a másik köszönését, az az udvariasság olyan fokú megsértését jelenti, amelyet legfeljebb egy korábbi, a köszönésre nem reagáló személlyel szemben álló személy által elkövetett megbocsáthatatlan vétség igazolhat. A nyilvános megszégyenítés nemcsak az áldozatra nézve sértő, hanem a jelenlévőknek is kínos – összegzett Post.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
