Múlt-kor.hu

A brit birodalom öröksége

2003. május 14. 06:01

A brit birodalom korántsem volt olyan jótékony, mint ahogy azt sokan vélik: gyarmatairól való lemondása nem annyira az ébredő nemzetiségi mozgalmaknak volt köszönhető, mint inkább annak a hatalmas költségnek, amit a veszedelmesen nagy birodalomnak az egybetartására fordítottak.

A csúcson

1897-ben, az 50. jubileumi évben, Viktória királynő a világtörténelem valaha létezett leghatalmasabbra kiterjedt birodalmának csúcsán uralkodott. A számok megdöbbentőek: 1860-ban a Brit Birodalom területe körülbelül 24.6 millió négyzetkilométerre rúgott. Ez a szám 1909-re 33 millió négyzetkilométerre emelkedett. Ekkor már háromszor akkora, mint a francia, és tízszer nagyobb, mint a német gyarmatbirodalom, továbbá 444 millió ember élt brit uralom alatt.

A britek nemcsak az Afrikáért zajló versenyfutásban vezettek, de a Távol-Keletért hadakozók között is az élvonalba tartoztak: hajszát indítottak Borneóért, Malajziáért és Új-Guinea nagyobbik részéért is, nem beszélve a csendes-óceáni szigetekről. A St. James's Gazette összeállítása szerint a királynői birodalom `egy kontinenst, szigetek, tavak ezreit, félszigetek százait, ötszáz hegyfokot és kétezer folyót` uralt.

A birodalom kiterjedése nem csak világatlaszokon és összeírási eredményeken mérhető le. A Brit Birodalom egyszerre volt a világ legtöbb befektetését végrehajtó bankja is. 1914-re a külföldön befektetett brit tőke bruttó értéke elérte a 3,8 milliárd fontot, ami egyben kitette a külföldiek által birtokolt tulajdon kétötödét, később a felét is. Mindez kétszer haladta meg a francia és háromszor a német tengerentúli befektetéseket. Soha még gazdasági hatalom nem uralt ekkora arányt a tengereken túl. Sőt, 1865 és 1914 között a britek szívesebben fektették pénzüket `Amerikába`, mint saját hazájukba. Nem csoda hát, hogy idővel úgy gondoltak a Brit Birodalomra, mint aminek istenadta joga lenne irányítani a világot.

Ám ennek befolyása jóval nagyobb volt a térképeken jól látható területi nagyságnál. Hiszen az a hatalmas mennyiségű tőke, ami például Latin-Amerikába áramlott, olyan befolyást adott a briteknek, különösen Argentínában és Brazíliában, hogy jogosan beszélhetünk `nem hivatalos imperializmus`-ról is ebben a térségben.

A monetáris piac élén

Befektetéseken kívül az ex-birodalom kereskedelmi egyezmények révén is növelte részét a világ gazdasági hatalmában: szabadkereskedelmi egyezményeket kötött Latin-Amerikán kívül Törökországgal, Marokkóval, Sziámmal, Japánnal és a dél-tengeri szigetekkel is.

A 19. század végére, a brit kereskedelem 60%-át az Európán kívüli partnerekkel való kereskedés tette ki. A fejlődő országokkal való kereskedelem nagyon jól jött a birodalomnak. A külföldi befektetésekből és a ritkán említett láthatatlan ágazatokból, mint például a biztosításból és a hajózásból származó bevételei révén sokkal nagyobb mennyiségű áru importálására volt képes, mint exportálására. Ennek ellenére 1870 és 1914 között a külkereskedelmi mérleg eredménye még így is 10% volt. (A kapcsolat az exportált és az importált termékek árai között, azaz többet adott el, mint költött.)

Nagy Britannia a nemzetközi monetáris piacot is vezette, és idővel egységesítette. 1868-ban rajtuk kívül már néhány gazdasági függésben lévő partnereik, így Portugália, Egyiptom, Kanada, Chile, Ausztrália is használták az aranyalapú fizető eszközöket. (Ez a rendszer megszabta egy adott ország forgalomban lévő papírpénzének értékét, illetve szükség esetén kötelezhették a nemzeti bankokat arra, hogy a forgalomban lévő pénzt aranyra váltsák. Azaz elegendő mennyiségű aranytartalékkal kellett rendelkeznie az országnak.) A Latin Monetáris Unió tagjai, Franciaország, Oroszország, Perzsia, és más latin-amerikai államok a kétvalutás pénzrendszert alkalmazták; a föld többi országaiban pedig ezüst alapú valutát alkalmaztak. S annak ellenére, hogy 1908-ra Kína, Perzsia és néhány közép-amerikai ország kivételével még mindig az ezüstalapú valutát alkalmazták, az aranyalapú fizető eszközök mégis elterjedtek a világ monetáris piacán. Idővel ez vált elfogadottá.

Torz tükör

Lord Curzon szerint a Brit Birodalom a Gondoskodás legnagyszerűbb jótékony eszköze volt, Smuts tábornok pedig úgy vélte: ez volt az emberiség talán legszervezettebb és legsokoldalúbb szabadságrendszere. Ezek a kijelentések nem tükrözik pontosan a valóságot. Ez a birodalom ugyanis soha nem volt ilyen emberközpontú, mint amilyennek beállítják egyesek. A 18. században a britek legalább olyan buzgók voltak a rabszolgák felkutatásában és kizsákmányolásában, mint később a rabszolgaság eltörlésében; sőt olyan mértékben gyakorolták a diszkriminációt és a szegregációt, hogy azt ma már rémisztőnek találnánk.

Amikor a birodalom gyarmattartói jogait 1857-ben, Indiában, 1831-ben, Jamaicában, majd 1899-ben, Dél-Afrikában próbára tették az egyes nemzetek, a brit válasz egyszerűen brutális volt. Az Írországban 1840-ben, Indiában 1870-ben jelentkező tömeges éhezést pedig negligálták, ami bizonyos szempontból büntetendőnek tekinthető.

Ennek ellenére: semmilyen más intézmény nem tett annyit a termékek, tőke és munka szabad áramlásának érdekében, mint amennyit a Brit Birodalom a 19. században és a 20. század elején. Az is tény, hogy egyetlen más intézmény sem tett annyit a nyugati normák bevezetéséért, egy világméretű rendszer és irányítás kialakításáért. Sőt történelmének nagy részében (természetesen nem egészében) a Brit Birodalom úgy járt el, mint egy relatíve megvesztegethetetlen kormány. Azaz, elfogadhatónak tűnik az is, hogy a birodalom növelte a globális jólétet, más szavakkal élve: jó dolog volt a birodalom határain belül élni.

De hova tűnt a birodalom?

Mégis a gyarmatbirodalom egysége egyetlen emberöltő alatt összeomlott. A viktoriánus uralom utolsó évtizedében egy ismeretlen iskolás fiú a következőket jósolta a Brit Birodalom 20. századi sorsáról: `Hatalmas méretű változásokat látok a most még békés világban: felfordulást, szörnyű harcokat, háborút, olyat, amit senki nem tud elképzelni, és én mondom neked, hogy London veszélyben lesz - Londont megtámadják majd, és én egyike leszek azoknak a fontos embereknek, akik megvédik azt. Sokkal előrébb látok. Az országot valamilyen hatalom szörnyűséges inváziója célpontjává teszi, de ahogy mondtam, vezetője leszek London és a Brit Birodalom megvédésének.`

Winston Leonard Spencer Churchill csak 16 éves volt, amikor meglepően precízen vázolta az elkövetkező eseményeket Murland Evans Harrovian-nak. Churchill tényleg megvédte Londont, és Britanniát, de a Brit Birodalom megvédésére már nem volt képes.

Churchill 1965-ös halálakor ennek nagy része már odalett. S hogy miért? A hagyományos elemzések szerint a gyarmatokon belüli nemzeti mozgalmaknak köszönhető, (avagy ezek hibáztathatóak) a gyarmatbirodalom széthullásáért, így például a Sinn Fein Írországban, vagy a Kongresszus Indiában. A Birodalom utolsó éveit azoknak a szabadságharcosoknak a győzedelmes harcaiként szokás ábrázolni, akik fegyvert ragadtak Dublintól Delhiig, hogy felszabadítsák az embereket a gyarmati iga alól. Ez már csak azért is félrevezető, mert a 20. században a Brit Birodalom legfőbb félelme - és a legnyilvánvalóbb alternatívája - nem a nemzeti mozgalmak voltak, hanem a rivális hatalmak.

Ezek az alternatív birodalmak később sokkal szigorúbbak voltak az alárendelt emberekkel szemben, mint Britannia. Még az első világháborút megelőzően elhíresült a belga uralom a `független` Kongóban az emberi jogok meggyalázójaként. A gumiültetvények és vasútépítkezések alapja rabszolgamunka volt, és a profit közvetlenül II. Leopold belga király zsebébe áramlott. A király kapzsisága csaknem egy ország népességének felébe került: gyilkosságok, éhezés, járványok és demográfiai krízis miatt a lakosság 10 millióra csökkent, a népesség csaknem felére.

A franciák sem viselkedtek sokkal jobban, mint a belgák Kongóban: a népességveszteség saját területein belül is nagy méreteket öltött. Algériában, a csendes-óceáni szigeteken. Vietnámban a földek kisajátítása a világpolgárságról szóló francia retorikát teljesen nevetségessé tette.

A német tengerentúli adminisztráció sem volt sokkal liberálisabb. Az összehasonlítást persze nem lehet a nyugat-európai hatalmakra szűkíteni: japán gyarmattartó hatalma Koreában - 1905-től protektorátus, majd 1910-től közvetlen gyarmati irányítás - nyilvánvalóan embertelen volt.

Ugyanígy érdemes megemlékezni Oroszország hatalmáról Lengyelországban, a Kaukázusban, vagy a közép-ázsiai területeken, Turkesztánban és Türkméniában, vagy a Távol-Keleten. Az európai orosz gyarmatokon agresszív oroszosítási politikába kezdtek. Nem lenne hát teljes az összkép, ha nem említenénk az orosz, japán, német, francia és belga birodalmakban a 30-as, 40-es években történt visszaéléseket.

1940-re, Churchill miniszterelnökségekor a brit uralom legvalószínűbb alternatívájává Hirohito kelet-ázsiai, Hitler harmadik és Mussolini felújított római birodalma vált. A második világháború végéig Sztálin számításba sem jöhetett, hiszen addig minden energiáját arra fordította, hogy terrorizálja alárendeltjeit.

Valójában valószínűbbnek tűnik, hogy a versenytársakkal folytatott rivalizálás költsége okozta a birodalom végleges összeomlását. Más szavakkal élve: a birodalom széthullását nem az évszázadokig tartó elnyomás okozta, hanem a néhány éves fegyverkezés költségei, az elnyomást nálánál sokkal nagyobb mértékben alkalmazó birodalmakkal szemben. Azaz, a britek feláldozták birodalmukat a németek, a japánok és az olaszok megállításáért. Kérdés persze, hogy ezért kaphatnak-e feloldozást korábbi bűneik alól.

A brit birodalom öröksége

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra