A magyar hadtörténet legnagyobb veresége

2015. január 12. 10:00 MTI

A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra: a németek a Szovjetunió ellen 1941-ben indított villámháború kudarca után követeltek csapatokat szövetségeseiktől a következő évre tervezett hadjárathoz. A magyar kormány ezt nem tudta, de nem is akarta megtagadni, mivel az Észak-Erdély visszaszerzésére törekvő Románia azonnal igent mondott Hitlernek, emellett a magyar vezetés a részvételtől újabb területek visszacsatolását is remélte.

A 2. magyar hadsereg tisztjei egy hadtestparancsnokságon. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma és helyszíne ismeretlen

A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, felfegyverzésüket illetően pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinből. A frontra kivonuló 207 ezer fős 2. magyar hadseregbe, amelynek parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes volt, a teljes sorállománynak csak 20 százalékát sorozták be. Magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A fegyverzet és felszerelés hiányos és korszerűtlen volt.

A magyar csapatok 1942. június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, és július 7-én érték el a Dont. A kifáradt egységek itt védelembe mentek át a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométernyi szakaszon. A nyár folyamán sikertelenül kísérelték meg a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolását, a harcokban 30 ezer embert vesztettek. A vezetés már ekkor felismerte, hogy a katonák képtelenek ilyen hosszú frontszakasz védelmére. A beígért fegyverzet és felszerelés viszont a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből.

A szovjet 40. hadsereg 1943. január 12-én, mínusz 30-35 fokos hidegben lendült támadásba az urivi hídfőből kiindulva, és már aznap 8-12 kilométer mélyen beékelődött a magyar védelembe. A Vörös Hadsereg január 14-én a voronyezsi front középső és déli részén is megindult, a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törte át a magyar védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány a mind rosszabbra forduló helyzetben is ragaszkodott ehhez a parancshoz, jóllehet ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást, a hadsereg egy részét talán megmenthette volna.

Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a 2. magyar hadsereget. Az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik. Jány január 17-én hajnalban elrendelte a VII. hadtest visszavonását. Az elvágott, és német alárendeltségbe került III. hadtest tovább harcolt, de február elején - miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt - a később szovjet hadifogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta az alakulatot, melynek pár ezer katonája kijutott a szovjet gyűrűből.

A 2. magyar hadsereg tüzérségi ütege a keleti fronton. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma és helyszíne ismeretlen

A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én "vált ki az arcvonalból". Jányt a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák nyomorúságos látványa e napon késztette hírhedt hadparancsának megfogalmazására: "...a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét". A katonákat gyávasággal vádolta és a "rend helyreállítása" érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A megalázó és igazságtalan parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány április 4-én nyilvánította semmisnek és helyettesítette újjal.

A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A tábornokot a Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól.

A doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A 2. magyar hadsereg mintegy 93 500, más források szerint 120 ezer, illetve 148 ezer főt vesztett, az elesettek és a fogságba kerültek pontos száma sem ismeretes. A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége, idegen földön, idegen érdekekért magyar katonaság a keresztes háborúk óta nem harcolt ilyen messze a hazától.