Így igazodtak Ázsiában az iszlám felemelkedéséhez
2013. január 8. 17:58
A mai Afganisztán, Irán és az egykori szovjet közép-ázsiai államok területe a középkor hajnalán közvetlen szomszédságában volt azon vidékeknek, ahová az iszlám hit követői a 7-10. században az Arab-félszigetről indulva eljutottak. Az új arab uralkodói osztály, a helyi uralkodói elitek és a földművesek folyamatosan versengtek a hatalomért, a pozíciókért és a gazdasági előnyökért az alatt a közel 300 éves időszak alatt, amely során a Szászánida Birodalom összeomlott, s helyét a kalifátus vette át.
A Cincinnati Egyetem történésze, Robert Haug január 3-án az Amerikai Történeti Társaság által szervezett konferencián mutatta be legújabb kutatásának eredményeit. Bár Nyugaton sokan ezen közel-keleti és közép-ázsiai országokat masszív iszlám hatalmaknak tekintik, fontos megjegyezni, hogy a 10. században, a 300 éves arab uralom után is csupán lakosságuk 50 százaléka lett muzulmánná. „Egyesek ezen területeket ma homogéneknek látják-láttatják, azonban a középkorban a birodalmak peremén a gazdasági, kulturális, politikai és vallási feszültségek légkörében nem minden ilyen egyértelmű”– magyarázta Haug.
Például a helyi lakosság iszlám hitre térítését nem támogatta az új arab elit. „A beérkező arabok, hogy megszilárdítsák a hatalmukat a határ menti területeken, fenn akarták tartani a különbséget saját maguk és a régebb óta ott élők között. Az új uralkodói réteg adókat és katonai illetékeket kívánt beszedni, és gondolkodásuk szerint mindezt könnyebb volt úgy megtenni, ha a célzott réteg pogány és nem saját hitbeli” – mondta Haug.
A korszak feljegyzései alapján a kutató azt is górcső alá vette, hogyan manővereztek a lakosok a gazdasági biztonságuk, a kulturális identitásuk megőrzése érdekében a változó társadalmi környezetben. Például a kora 9. századi feljegyzéseket és a 10. század végéből származó szövegeket összehasonlítva Haug megállapította, hogy a tárgyalt területen nőtt a mecsetek száma és a megerődített gazdaságokra utaló szókincs is merőben megváltozott.
Ezek a területek a sztyeppe szélének határterületein helyezkedtek el, ahol a fosztogatók gyakori vendégeknek számítottak, ezért a parasztok és uraik célszerűnek tartották megerősíteni gazdaságukat, amit azonban a kalifátus is fenyegetésként értelmezett. A helyi lakosság ezeket az elkerített területeket a „ribats” szóval illették, amely szót korábban sohasem használtak, mivel ez egy arab kifejezés volt, s az ún. védekező dzsihádra vonatkozott.
Az arab kifejezések adoptálása és használata azonban nem azt jelenti, hogy a lakosság szükségszerűen áttért volna az iszlám hitre, az amerikai szakértő szerint „ezen a területen egy átfedő identitásokkal rendelkező vegyes kultúra alakult ki.” Valószínűleg a politikai és gazdasági szükségszerűség vezethetett a szókincsben és a kultúrában bekövetkező változásokhoz. „Ez nincs ellentétben azzal, hogy például a michigani lakosok és a minnesotaiak szeretik a jéghokit, így kulturális tekintetben igazodnak Kanadához, azonban még mindig az Egyesült Államok lakosai” – mondta Haug.
Pénzérméket is vertek és használtak a határmenti területeken is, ami a helyi elitek harcára enged következtetni; céljük az volt, hogy a kalifátusban betöltött szerepüket tovább erősíthessék. „Az érmék arról adnak tájékoztatást, hogy ki volt az úr a háznál, a pénz nem hazudik, ha a hatalom egy másik kézbe kerül, az érméken is változás figyelhető meg” – így a kutató. Például a Bagdadban veretett érméken három név szerepelt: a kalifa neve, az örököséé és a terület kormányzójáé. A határterületeken azonban jóval gyakrabban változtak a fizetőeszközön szereplő nevek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
