A budapesti születésű művész a Mintarajziskolában Balló Edénél tanult, majd 1902-ben Rómában, Firenzében képezte tovább magát, 1906-ban Párizsban járt, 1907-ben Budapesten az Uránia műkereskedésben, 1922-ben az Ernst Múzeumban rendeztek gyűjteményes kiállítást műveiből. 1914-ben a háború kitörése annyira megrázta, hogy ideggyógyintézetbe került. Több helyen gyógyították, végül is 1917-ben a lipótmezei elmegyógyintézetbe szállították, amelyet többé el sem hagyott. Az Ópiumszívó álma és a Rózsalovag című híres képeit is az elmegyógyintézetben festette. 1924-ben megvakult. Művészetét különös álomvilág, sajátos líra jellemzi. Rokokó hangulatú, légies nőalakjai, sétáló figurái, a Beatricével találkozó Dante légies álomvilágban mozognak `Naconxypan`-ban, a művész lázas képzelet teremtette birodalom ódon falai között. Művészete nem tartozik semmiféle `izmushoz`, álmodó fantáziájának, a középkorhoz tapadó áhítatának az ösztönös kivetítődése. Még leginkább az angol preraffaeliták elkésett utódának tekinthető. Finom festői hang, lágy tónusok, néhány képén még zománcos színmegoldás jellemzi meseszerűen átfogalmazott olasz történelmi és zsánerjeleneteket ábrázoló festészetét. 1911-ben Strindberg Hattyúvér című mesejátékához díszleteket és kosztümöket tervezett. Ady Endre, Juhász Gyula és Keleti Artúr igen szerette festészetét, az utóbbinak könyvét illusztrálta, Juhász pedig megrázó verset írt Gulácsyhoz. Budapesten hunyt el 1932. február 21-én. Emlékkiállítását 1936-ban a Nemzeti Szalonban, 1947-ben pedig a Bibliotheca Officinában rendezték meg. A magyar szürrealista törekvések egyik ősüket tisztelték fantáziagazdag, bizonyos részében azonban a pszichopatológia problémakörébe tartozó festészetében. Képei a Nemzeti Galériában és nagyobb magángyűjteményekben találhatók.