Az új gazdaságpolitika alapvető célját, a szocialista piacgazdaság megteremtését végül nem érte el, de fontos változásokat hozott. Alapelgondolása az volt, hogy a gazdasági döntések ott szülessenek, ahol az információ és az érdek is jelen van, tehát a vállalatoknál. A népgazdasági terv szerepét csak az általános keretek kijelölésére kívánták szorítani, megszüntették a tervutasítást, s a központi célok elérésére szabályozókat alkalmaztak. Ezek közül a legfontosabb szabályozó az árrendszer lett, amely `a szocialista piacgazdaság` megteremtését kívánta szolgálni. A lakosság az árak emelkedésén érzékelte közvetlenül a reformot: míg 1960-68 között csak 3 százalékkal, addig a reform hatására, 1968-70 között már 7,4 százalékkal emelkedtek az árak. Ugyanakkor fennmaradt az utasítás is, a központi ár és a dotáció is, amit döntően nyereségelvonásból fedeztek. A legfontosabb vállalatokat és a `kiemelt nagyberuházásokat` továbbra is a központból irányították. Az 1970-es évek elején a gazdasági reform lefékeződött, a gazdaságpolitikában anélkül következett be a visszarendeződés, hogy kimondták volna az új gazdasági mechanizmus felfüggesztését. Az újbóli központosítást az 1973-as olajválság és az azt követő recesszió hatásai is tovább erősítették. A reform iránt elkötelezett politikai vezetőket 1974-ben leváltották, és tovább folytatódott a fenntarthatatlan rendszer hosszú haldoklása.