Madarász Viktor
2005. december 14. 11:00
<
Az École des Beaux-Arts-ban tanult, első itt készült képei (Zrínyi Péter a fogságban, Zrínyi Miklós) a nemzeti ellenállás szellemét hirdetik. Az 1859-ben festett Hunyadi László siratása című képpel először a Pesti Műegylet kiállításán aratott sikert, majd 1861-ben a párizsi Salon éves seregszemléjén megkapta a francia állami nagy aranyérmet. Ezt tekintik főművének, Théophile Gautier, a korszak neves kritikusa kiemelte az alkotás "romantikusan gyászos költőiségét".
Madarász állandó kapcsolatban volt a magyar emigráció kossuthi szárnyával, témáit szinte kizárólag a magyar történelemből merítette, szabadságharcos élményeit transzponálva át a régmúltra. Hősi és tragikus emlékeket idézett, bár legtöbb nagy képét: a Zrínyi Ilona elfogatását, a Dobozit, a Zách Feliciánt, a Zrínyi és Frangepánt Párizsban festette. Legjobb portréjának Tierry Amadé képmását tartják. A Dózsa népe már nemcsak a főnemesi ellenállást, de a népi forradalom tragédiáját is megjeleníti. Az önkényuralom idején Madarász itthoni népszerűsége vitathatatlan volt, az ő műveit reprodukálták legtöbbet.
Párizsi sikerét mutatja, hogy Eugénia császárné megvásárolta Krisztus az olajfák hegyén című vásznát. Az akkoriban születő modern francia irányzatok, Delacroix, Courbet vagy Manet stílusa nem hatottak rá, bár ismerte őket. Élete végéig ragaszkodott a "forradalmár festő" szerepéhez, s kifejezési eszközeihez is. Nála a romantika inkább belső életérzés, mint formanyelv, bár volt érzéke a realizmushoz is, mint azt több tanulmánya igazolja. Felfogása Eötvös József nézeteit tükrözi, aki szerint "ha valaha magyar festészet lesz, az a történeti festészethez fog tartozni". Ezt a megközelítést vallotta másik nagy historikus festőnk, Székely Bertalan is. Madarász festészete egyre inkább a történelem illusztrálásában merült ki stílusa akadémikus lett - színpadszerű jelenetekkel, pszichikai patronokkal egészítve ki művészi intenciót, keverve a klasszika és romantika megoldásait.
Madarász megfestette Zápolya Izabellát, az Ónodi országgyűlést, Petőfi halálát. Legjobb ekkori alkotásai portrék: felesége és Izsó Miklós arcképe. 1880-ban szakított az alkotással, s az apja után rá maradt fémáru-kereskedésből próbált megélni, cége azonban hozzáértés híján 1902-re csődbe ment.
Ekkor újra festeni kezdett, a nagy tehetségű művész ekkor olykor már-már giccsbe hajló képeket alkotott: egy Önarcképet, A koldus sírját és a Feltámadást. 1896-ban - nyilván korábbi érdemei elismeréseként - millenniumi állami aranyérmet kapott. 1917. január 10-én halt meg Budapesten.
Madarász Viktor a nemzeti romantikus festészet legnagyobb mestere, a magyar múlt megjelentésével hazafias célokat akart szolgálni. Felismerte a francia művészet jelentőségét, ám annak csak második vonalát becsülte. Festészete a 19. század második felének európai művészetéhez képest nem, de az akkori magyar viszonyokhoz képest nagyon is korszerűnek mondható. Ez a festészet kénytelen sokat feladni önmagából, festőiségéből, az irodalmi, színházi eszközök kedvéért, de az akkori magyar szemnek, a képpel, színnel, kompozícióval akkor barátkozó magyar közönségnek így volt festői és befogadható.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma)