Az avantgarde szellemű szobrászat egyik legegyénibb magyar képviselője, töprengő, kísérletező, szüntelenül újat kereső művész. Kezdetben az egyiptomi szobrászat zárt formavilága érdekelte, majd átmenetileg hatott rá a római iskola neoklasszicizmusa is. Az 1930-as évek közepétől azonban az expresszív felületkezelés, a drámai mozgás vált művészete fő jellemvonásává. Fő területe a kisplasztika: ólom- és bronzszobrait a térbe láncolt forma lüktetése hevítette, ám a formai izgalom mélyén többnyire drámai indulat, tragikus élmény feszült. Munkácsy-díjjal 1965-ben, kiváló művész címmel 1978-ban, Kossuth-díjjal 1980-ban tüntették ki. Budapesten halt meg 1983. augusztus 13-án.