Múlt-kor.hu

I. (Nyakigláb) Edward (Plantagenet-ház)

2005. szeptember 20. 21:05

Ifjúkora

Edward, I., közkeletű nevén NYAKIGLÁB EDWARD, angolul EDWARD LONGSHANKS (szül. 1239. jún. 17. Westminster, Middlesex, Anglia - megh. 1307. júl. 17. Burgh-by-Sands, Carlisle mellett, Cumberland), Anglia királya 1272-től, III. Henrik fia; uralkodásának idejére tehető az angol nemzeti öntudat újjáébredése. Megerősítette a korona és a Parlament hatalmát a régi feudális nemességgel szemben. Leigázta és az angol korona fennhatósága alá vonta Walest, és (sikertelen) kísérletet tett Skócia meghódítására. Országlása idején megerősödött a végrehajtó hatalom, és számos jogi reformot vezettek be.
III. Henrik király és Provence-i Eleonóra legidősebb fia volt; 1254-ben apja neki adományozta a gascogne-i hercegséget, a francia Oléront, a Csatorna-szigeteket, Írországot, saját walesi birtokait, a chesteri grófságot, valamint több kastélyt. Nőül vette Eleonórát, X. Alfonznak, Kasztília és León királyának a féltestvérét, majd Bordeaux-ba ment, hogy kézbe vegye elszórtan fekvő birtokainak irányítását. 1255 novemberében visszatért Angliába, és támadást indított Llywelyn ap Gruffud, Gwynedd hercege ellen, de mivel sem Henriktől, sem a határőrgrófságoktól nem kapott támogatást, csúfos vereséget szenvedett. Népszerűsége ez idő tájt csökkent az angolok körében, nemcsak a törvény dölyfös semmibevételének eredményeként, hanem mert szoros kapcsolatot tartott fenn az anyját még Franciaországból elkísérő, meglehetősen mohó Poitevin-rokonokkal. Ezek kiűzése után azonban Edward Simon de Monfort (felesége révén nagybátyja) befolyása alá került; ő annak a bárói klikknek volt a vezetője, mely kísérletet tett Henrik túlkapásainak korlátozására.
Bár az 1260 elején kirobbant súlyos válságban Edward Monfort és a szélsőségesek oldalára állt, később szembefordult a lázadó főurakkal, és elnyerte apja bocsánatát (1260. május 20.), aki októberben Gascogne-ba küldte.
Edward 1263 elején tért vissza Angliába. Ekkorra már kirobbant a polgárháború Henrik király és a London városától támogatott bárók között. Edward féktelen viselkedése és a londoniakkal szembeni haragja ártott Henrik ügyének. A lewesi csatában (1264. máj. 14.) a londoniak ellen vezetett bosszúszomjas hajszájával maga is hozzájárult Henrik vereségéhez. A csata során Monfort megadásra kényszerítette és túszul ejtette Edwardot, aki azonban 1265 májusában, Herefordnál megszökött, és a királyi seregek élére állt. A Severn folyón túlra szorította. Monfort csapatait, majd Kenilworth-nél (augusztus 1.) rajtaütésszerű támadással szétzúzta a felmentésükre igyekvő népes sereget. Augusztus 4-én Eveshamnél csapdába ejtette, majd megölte Monfortot, és kiszabadította apját a fogságból. A megtört és legyengült Henrik a tényleges kormányzást átengedte Edwardnak, ő azonban szélsőséges bosszúpolitikájával felszította a lázadást szellemét. Végül a mérsékelteknek sikerült rábeszélniük Henriket arra, hogy a kenilworth-i nyilatkozatban (1266. október 31.) megfogalmazott, visszafogottabb elveket kövesse.
A politikai irányváltás meghozta a gyümölcsét: némi késlekedés után a felkelők megadták magukat. 1268-ban Edward már arra készült, hogy IX. Lajoshoz csatlakozva keresztes hadjáratra indul a Szentföldre. Pénzhiány miatt azonban várni kényszerült, majd Szicíliába, utána pedig Akkóba (Acre) vonult, ahol majd egy évig időzött. Útban hazafelé, Szicíliában szerzett tudomást III. Henrik 1272. november 16-án bekövetkezett haláláról.

Trónra lépése

Miután Henriket örök nyugalomra helyezték, angol bárók valamennyien hűségesküt tettek Edwardnak. Noha mindössze öt év telt el a véres polgárháború óta, a zavartalan trónutódlás Anglia egységéről tanúskodott. 1274. augusztus 19-én koronázták Anglia királyává Edwardot. Azelőtt gőgös volt, véreskezű, álnok és kegyetlen; nem tisztelte a törvényt, és nem bocsátott meg senkinek; dührohamai II. Henrikével vetekedtek. Bár meg volt győződve igazáról, és nem tűrte a bírálatot, könnyen került környezete erélyesebb tagjainak befolyása alá. Bizonyította családja iránti szeretetét, barátaihoz való hűségét, valamint bátorságát, ragyogó katonai tehetségét és uralkodói rátermettségét egyaránt. A magas, szemrevaló, erős és tekintélyes férfit méltán csodálták a kortársai. Híve volt az erélyes kormányzásnak, élvezte a hatalmat, és megtanulta tisztelni a törvényt, noha saját ügyeiben inkább a törvény betűje, semmint a szelleme vezérelte. Indulatait legyűrve képes volt a békés egyezkedésre, nem egyszer tett tanúbizonyságot nagylelkűségéről, sőt idealizmusról. Ebben az időszakban már szívesebben vette körül magát határozott és józan ítéletű tanácsadókkal. Kb. 1294-ig sikeresen uralkodott, de felesége halála (1290) után ismét rossz tulajdonságai kerekedtek felül. Szabad folyást engedett önkényének, s lankadó erejét a Franciaország és Skócia elleni háborúkra tékozolta.

Parlament és rendeletek

A ravasz és realista Edward felismerte a `parlament`-ek jelentőségét. Ezek a testületek 1254 óta fontos szerepet játszottak az angol államirányításban. Monfort meghívta a megyék és a városok képviselőit a tanácsba, azzal a nem titkolt céllal, hogy közismertté tegye és népszerűsítse a kormányzati politikát. Edward 1275 és 1307 között - hol ilyen, hol olyan formában - a lovagokat és a polgárokat is meghívta az országos tanácskozásba. Noha a városok, a grófságok és az alsópapság képviselőit magában foglaló 1295-ös Parlamentet többnyire mintaparlamentnek nevezik, a gyűlés működési rendje - Edward akaratának megfelelően - egyelőre minden alkalommal más és más volt. 1307-re tehát a Parlament az angol politikai élet jellemző sajátosságává vált, noha jogköre még nem volt pontosan körülhatárolva, és szervezete is csak nagy vonalakban alakult ki.
Számos rendeletet adott ki jogi, perrendtartási és államigazgatási ügyekben. Ezek a törvények megszilárdították és megreformálták az ország belső rendjét. Uralkodásának fénypontját jelzik az 1275 és 1290 között kibocsátott híres rendeletek, amelyek elsősorban a fennálló állapotok rögzítésére szolgáltak, s aligha születhettek volna meg Burnellnek, Edward kancellárjának a közreműködése nélkül. A közigazgatási gépezet Burnell által irányított gyökeres átalakítása új korszakot nyitott az angol kormányzás történetében. Földtörvényei alkotójuk eredeti szándéka ellenére végső soron hozzájárultak a feudalizmus felszámolásához. A mortmaini statútum (1279) megtiltotta, hogy egyházi szervezetek a király engedélye nélkül birtokot szerezzenek; a winchesteri statútum (1285) a közrend fenntartása érdekében törvényesen szabályozta és megerősítette a csendőrség intézményét; az Acton Burnell (1283) és a kereskedőkről szóló statútum (1285) a kereskedelem és a kalmárok ügyei iránti gyakorlati érzékről tanúskodott.

 

Háborúi

Időközben Edward leigázta a független walesi hercegséget, amely Llywelyn ap Gruffud vezetése alatt nagy területeket szerzett vissza a határőrgrófok kezéből, és valamennyi walesi birtokra kiterjesztette fennhatóságát. A flotta támogatásával, három összehangolt hadművelet keretében benyomult Wales területére (1277), seregeivel körülzárta Snowdoniát, kiéheztette az ott rekedt Llywelynt, majd megfosztotta 1247 óra szerzett birtokaitól. Gwynedd körül hatalmas erődöket építtetett, s a meghódított területeket grófságokra, ill. századkerületekre osztotta. Amikor a walesiek fellázadtak az angol uralom ellen, a király ismét fennhatósága alá kényszerítette a hercegséget, s az újabb háborúban Llywelynt (1282) és bátyját, Davidet (1283) is megölte. A walesi statútum (1284) befejezte a hercegség angol minta szerinti újjászervezését, érintetlenül hagyva a határőrgrófságokat. A walesiek újabb felkelését (1294-95) Edward kegyetlenül leverte, s a tartomány ettől fogva több mint száz éven át alávetett helyzetben maradt. (Arany János balladája, A walesi bárdok erre az eseménysorozatra utal.)
Uralkodásának hanyatló szakasza 1294 után következet be. Már Wales meghódítása és az erődök építése is alaposan kimerítette a kincstárat, a skótokkal és a franciákkal folytatott, végeérhetetlen háborúk pedig a csőd szélére sodorták az országot. Edwardot III. és IV. Fülöp franciaországi uralkodók is kijátszották az 1259-es párizsi szerződésben előírt javadalmak ügyében. Sőt, a francia király, hűbérúri fennhatóságára hivatkozva, ismételten betört Edward gascogne-i birtokának területére, szétzilálva az ottani közigazgatást. Edward, miután 1286-ban tanúságot tett IV. Fülöpnek vazallusi hűségéről, Gascogne-ba ment, hogy újjászervezze a tartomány igazgatását, és helyreállítsa hatalmát. Amikor 1289-ben visszatért Angliába, kénytelen volt több bírát és tisztviselőt is elmozdítani a távollétében történt visszaélések miatt. 1290-ben kitiltotta Angliából a zsidókat, miután megfosztotta őket vagyonuktól. Eközben megszaporodtak a francia király Gascogne elleni támadásai; a francia és az angol tengerészek közötti összetűzések felszították az indulatokat, mígnem 1293-ban IV. Fülöp ravaszul rávette a tárgyalásokat vezető Edmundot, Lancaster earljét (Edward bátyját), hogy - úgymond, formálisan és átmenetileg - mondjon le a hercegségről. Később aztán Fülöp megtagadta az angolok hatalmának visszaállítását. A walesiek lázadása és a Skóciával való marakodás megakadályozta Edwardot, hogy idejében fellépjen. Csak 1297-ben hajózott át Flandriába, hogy onnan támadjon Franciaország ellen; a bárók azonban ekkor már nem voltak hajlandók lerohanni Gascogne-t, Edward pedig, Wallace felkelésének hírére, kénytelen volt visszatérni Angliába. 1299-ben Edward békét kötött Fülöppel, majd VIII. Bonifác rábeszélésének engedve feleségül vette Fülöp nővérét, Margitot. Végül a gascogne-i hercegséget is visszakapta - bár kissé megnyirbálva.
Anglia és Skócia Edward trónra lépésekor már száz éve barátságos viszonyt tartott fenn. Edward országlásával azonban megkezdődött a keserű gyűlölködés, kegyetlen háborúskodás és véres határvillongások két és fél évszázados korszaka. 1286-ban meghalt III. Sándor skót király, majd 1290-ben unokája, Margit. Minthogy nem volt egyenes ági utód, több trónigénylő jelentkezett, s a skót főurak Edwardot kérték fel, hogy döntsön a vitában. Edward előbb elismertette a skót nemesekkel és a trónkövetelőkkel hűbéri felsőbbségét, s csak ezután ítélte John de Balliolnak a koronát (1292): ragaszkodott ahhoz, hűbérúrként ténylegesen is bírói jogokat gyakoroljon bizonyos skóciai ügyekben, amivel sikerült kivívnia a skót urak rosszallását. Balliol visszautasította Edward követeléseit, majd szövetséget kötött Franciaországgal (1295). Edward lerohanta és meghódította Skóciát (1296), majd a Westminsterbe szállíttatta a skót királyok koronázási ereklyekövét. 1297-ben William Wallace vezetésével felkelés robbant ki az angol uralom ellen. Edward, Felkirknél aratott fényes győzelem (1298. július 22.) és elhúzódó hadjáratai (1298-1303) ellenére, képtelen volt leverni a lázadást.

 

Az utolsó évek

Ebben az időszakban Edward többször is összeütközésbe került a főurakkal, s heves viták folytak a király, valamint John Peckham (1279-92) és Robert Winchelsey (1293-1313) canterburyi érsekek között az egyház jogai és a bíráskodás kérdésében. 1297-ben Winchelsey visszautasította Edwardnak a papság megadóztatására irányuló követelését, mire a király korlátozta a klérus jogait. Az erélytelen V. Kelemen pápa hagyta, hogy Edward száműzze Winchelseyt, és megfélemlítse a papságot (1306). Nem így a bárók, akik a megegyezés előtt jogaik kiszélesítésére újabb engedményeket csikartak ki a királytól (1301). 1303-ban Edward ismét támadást indított Skócia ellen; 1304-ben bevette Stirlinget, 1305-ben pedig kivégeztette az árulónak nyilvánított Wallace-t. Amikor azonban úgy látszott, hogy Skócia végképp térdre kényszerült, I. (Bruce) Róbert felszította a lázadást, sőt 1306-ban a skót koronát is sikerült megszereznie. Edward ismét Skócia ellen vonult, útközben Carlisle mellett azonban meghalt.

I. (Nyakigláb) Edward (Plantagenet-ház)

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra