Múlt-kor.hu

Bizonyítási vágya és kisebbségi komplexusai egyszerre segítették és hátráltatták Napóleont

Bizonyítási vágya és kisebbségi komplexusai egyszerre segítették és hátráltatták Napóleont

2019. január 10. 12:02 Múlt-kor

Bonaparte Napóleon felemelkedése és bukása a történelem egyik legnagyobb ilyen jellegű története, melyhez talán csak Nagy Sándoré hasonlítható. A magas pozícióba emelkedett, nem éppen gazdag hátterű katonatiszt végül császárrá koronázta magát, és forradalmasította országa haderejét, valamint jogi és oktatási intézményeit. Miután birodalmának terjeszkedése megtört, kénytelen volt lemondani, visszatérése után pedig szégyenteljes száműzetésben élte le hátralevő életét.

Sajátos személyiség

Felemelkedésében és bukásában mind-mind szerepet játszott személyisége. A hősies portrék és díszes egyenruhák mögött számos tévképzet rejtőzött, amelyek időnként segítették, máskor hátráltatták céljaiban. Zavarta közrendű származása, féltette vagyonát, irigyelte a nála tanultabbakat, szexuálisan is szorongott, a társaság gyakran zavarba hozta, és – nem meglepő módon – mindezek tetejébe rendkívül érzékenyen reagált bármiféle kritikára. Összességükben e tulajdonságai hajtották féktelen becsvágyát, egyúttal azonban aláásták eredményeit, és végül történelmi emlékezetén is foltot ejtettek.

Eltökélten felfelé törekedni

Napóleon a Franciaországhoz tartozó földközi-tengeri Korzika szigetén lévő Ajaccióban született. Családja a város elitjébe tartozott, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy gazdagok lettek volna: néhány szobában laktak egy rossz állapotú házban. Apja igencsak sznob ízlésétől vezérelve szerzett magának egy nemesi címet, és nagyravágyó tervei voltak a fiai számára. Napóleon azonban a későbbiekben bevallotta, szégyellte édesapja viselkedését, aki „túlságosan is kedvelte a kor röhejes dzsentrijét.” Ennek ellenére azonban benne is megvolt a felemelkedés ugyanezen vágya.

A társadalmi korlátokkal kilenc éves korában kapott brutális szembesítést, amikor előbb egy autuni egyházi iskolába került, majd a következő félévben egy katonai akadémiára iratkozott át Brienne-le-Château-ban, Franciaország északi részén. Idegen származása, botrányos francia nyelvtudása (anyanyelve a leginkább a standard olasz nyelv alapját adó toszkánra hasonlító korzikai dialektus volt) és kétséges nemessége mind-mind gyenge pontokat szolgáltattak, amelyeken keresztül osztálytársai kegyetlenül célba vehették csúfolódásukkal (habár az iskolában megtanult folyékonyan beszélni franciául, élete végéig megmaradt jellegzetes korzikai akcentusa, és a francia helyesírást sem sikerült elsajátítania).

Habár lett idővel néhány barátja – és a későbbiekben is a kor szokásaihoz képest meglepően nyitottan viselkedett szolgáival és katonáival –, egész életére jellemző volt, hogy egyfajta defenzív arroganciával tartotta környezetétől a távolságot. Az érzés, hogy egyedül áll az egész világgal szemben, arra ösztökélte, hogy bebizonyítsa, többet tud és ügyesebb másoknál. Miközben keményen fáradozott azon, hogy tökéletes tüzértisztté váljon, habzsolta a könyveket, továbbá filozófiai és politikai esszék, de még versek írásával is próbálkozott – nem túl sikeresen. Amikor 1797-ben beválasztották a Francia Akadémiára, igyekezett lenyűgözni tagtársait műveltségével minden területen, a zenétől a tudományokig. 1808-ban, amikor Erfurtban tárgyalt I. Sándor orosz cárral, külön időt szakított arra, hogy Goethével is találkozzon, hogy őt is ámulatba ejthesse tudásával.

A piszkos haszon keresése

Napóleon üdvözölte az 1789 júliusában, egy hónappal 20. születésnapja előtt kitörő forradalmat – nem csupán azért, mert köztársaságpárti volt, hanem azért is, mert tudta, a társadalmi korlátok ezzel feloldódhatnak, és előtte is több lehetőség nyílhat meg mind karrier-, mind politikai szempontból. Amikor azonban öt évvel később a forradalmi Párizsban találta magát, a 26 éves Napóleon számára riasztó volt az elé táruló világ, amelyet két olyan dolog vezérelt, amelyben addig nem sok része volt: a pénz és a szex.

Elképesztette az a szabadrablás, amely Robespierre terrorját követte, és undorodott az óriási vagyonokat kergető spekulánsoktól. Ennek ellenére nem tudta megállni, hogy közéjük ne álljon: amikor édesapja 1785-ben elhunyt, csak adósságokat hagyott a családra, Napóleon tiszti fizetése pedig nem volt elégséges édesanyja és hét testvére eltartására. A pénz vonzása egy időre még katonai karrierjével szemben is elsőbbséget élvezett számára: Napóleon az elmenekült vagy a guillotine alá került nemesek birtokait adta és vette, továbbá olyan, gyakorta csempészektől származó árukkal kereskedett, mint a kávé, a cukor vagy a selyemharisnya.

Habár a későbbiekben sem kedvelte az „üzletembereket”, abban is mindig biztos akart lenni, hogy minden eshetőségre legyen készpénze – akárhová ment, mindig volt nála egy kis dobozka („cassette”) aranypénz. A pénzben látta továbbá annak kulcsát is, hogy elérje a saját maga elé állított célokat, többek közt új intézmények létrehozásával és közművek építésével.

Első saját vezetésű hadjáratán, amelyet 1796-1797 folyamán vezetett Itáliában, katonáival teljességgel kifosztották a félszigetet, főként annak értékes műkincseit elhurcolva. Napóleon felismerte, hogy maga a háború is igen busás hasznot tud hozni, és a továbbiakban gondosan ügyelt arra, hogy minden hadjáratába fektetett pénz megtérüljön. Az a két eset, amelyben ez nem sikerült – Spanyolország évekig tartó, eredménytelen megszállása és 1812-es, kudarcba fulladt oroszországi hadjárata – voltak azok, amelyek elősegítették bukását.

Szexuális bizalmatlanság

A másik tényező, amely a forradalmi Párizsban nyugtalanította Napóleont, az a szexuális szabadosság volt, amely a terror végét követő „fellélegzést” kísérte. Saját szexuális tapasztalata igen csekély volt, hozzáállása pedig kifejezetten puritán. Már a katonai iskolán is arra panaszkodott, feljebbvalóik nem védik meg őket eléggé az „elfajultságtól”, és rá is támadt egy barátjára, akiről kiderült, hogy homoszexuális. Szüzességét 18 éves korában veszítette el egy prostituálttal, másnap pedig olyasfajta beszámolót készített az élményről, mintha az valamiféle tudományos kísérlet lett volna. A későbbiekben papírra vetett egy „Párbeszéd a szerelem természetéről” című írást, melyben amellett érvelt, hogy a szerelem „csupán egy érzékelés”, amely valójában „káros a társadalomra”.

Napóleon csak azután fedezte fel a szex örömeit, hogy 1795-ben megismerkedett a megözvegyült Joséphine de Beauharnais-val, aki a szeretője lett (Joséphine korábbi férjét, Alexandre de Beauharnais-t a terror idején a guillotine alá vitték – Robespierre öt nappal későbbi bukása után őt azonban szabadon engedték). A nála hat évvel idősebb udvarhölgy társaságában úgy érezte, a mennybe jutott. 1796-ban meg is kérte a kezét, Joséphine azonban korántsem volt a hűség mintapéldája: a viszonyai által okozott botrányok csupán megerősítették Napóleont eredeti hozzáállásában. Legnagyobb művében, a Code Napoléon című törvénykönyvében súlyosan korlátozta a nők mozgásterét. A késztetés, amelyet a nők irányítására érzett, megerősítette abban a nézetében is, hogy minden emberi tevékenységet neki kell – mai szóval élve – „mikromenedzselnie”.

Európa ura attól félt, hogy gyengének mutatkozik

Szexuális bizonytalansága és a nők iránti bizalmatlansága csak mélyített azon a meglévő tulajdonságán, hogy nehezen hallgatta meg mások nézőpontját. A diplomáciai tárgyalásokra párviadalokként tekintett, amelyeket meg kell nyerni, méghozzá látványosan. Sosem ismerte be, hogy egy igazságos kompromisszum sokszor nagyobb előnyhöz juttathatja, mint a kakaskodás. Ha például sikerült volna meghosszabbítania az 1803-as amiens-i békét azzal, hogy hagyja Nagy-Britanniának megtartani Málta szigetét, egészen biztosan kihasználhatta volna az így rendelkezésére álló időt arra, hogy rendbe hozza gazdaságát és hadiflottáját, erősebbé téve pozícióját.

Napóleon két legfontosabb prioritása az volt, hogy győztesen, erősnek tűnve jöjjön ki minden helyzetből, illetve hogy minden legyőzött ellenségéből a lehető legtöbb pénzt csikarja ki. Ez az együttállás azonban azt hozta magával, hogy minden legyőzöttben rendkívüli bosszúszomj maradt. 1805-ös austerlitzi győzelmét követően olyan kemény és megalázó feltételeket támasztott Ausztriával szemben, hogy csupán idő kérdése volt, Bécs mikor próbálja meg visszaszerezni elvesztett területeit, és 1809-ben már újra ki is tört a háború. Habár ez ismét Napóleon győzelmét hozta (és a császári korona számára még keményebb békefeltételeket), e kitérő megakadályozta a megszállt Spanyolország eredményes pacifikálását, ami súlyos következményekkel járt a későbbiekben.

A nemesség bűvöletében

Bármennyire visszataszítónak is találta Joséphine bujaságát, Napóleont rabul ejtette császárnéja arisztokrata származása. Ennél is jobban izgatta második felesége, Mária Lujza osztrák hercegnő előkelősége. Nagyanyja, Mária Karolina Lujza főhercegnő a kivégzett XVI. Lajos király felesége, Marie Antoinette testvére volt, Napóleon ennek nyomán házasságukat követően „bácsikájának” nevezte a hajdani királyt, és lenyűgözte az a tény, hogy az osztrák császár az apósa.

Napóleon eddigre már Európa ura volt, császárrá koronáztatta magát, és testvéreit ültette Európa több trónjára. Habár örömét lelte abban, hogy a régi nagy uralkodóházak tagjaival tölthette idejét, és hogy a családtagjaival való házasságokra kényszeríthette őket, továbbra is kínozta az a nyilvánvaló tudat, hogy titokban lenézik őt közrendű származása miatt.

E tudat nagy mértékben kihatott viselkedésére és politikájára is. „Nem értitek” – magyarázta családjának, „hogy nem trónon születtem, hogy úgy kell megtartanom magam rajta, ahogyan megszereztem: dicsőséggel, hogy az olyan egyén, aki úgy válik uralkodóvá, ahogy én tettem, nem állhat meg, muszáj tovább másznia felfelé, és ha megáll, azzal elveszett.”

Érzékenység és önfényezés

Napóleon felemelkedése 1796-ban vette kezdetét, amikor megkapta Franciaország itáliai hadseregének parancsnokságát. Ez az erő ekkor egy lenézett, rosszul felfegyverzett, alultáplált, toprongyos embertömeg volt. Napóleon győzelmek sorával és némi hízelgéssel lelket öntött beléjük, Párizsba küldött jelentéseit pedig alaposan kiszínezte: minden csetepatét óriási jelentőségűnek állított be, és folyamatosan dicsérte a katonák bátorságát, valamint hangsúlyozta saját lángelméjűségét. Pótolhatatlanságáról akarta meggyőzni a kormányt, katonáit és a népet pedig kivételes vezetői alkalmasságáról – mindkettőt néhány hónap alatt sikerült elérnie.

Olyan tehetséggel bírt az efféle imázsépítéshez, hogy még korántsem sikeres egyiptomi vállalkozását is legendássá tudta tenni, és sokakat meggyőzött Franciaország-szerte, hogy ő a nemzet sors által kijelölt megmentője. Belső bizonytalanságai mindazonáltal rendkívül érzékennyé tették bármiféle kritikára, és habár Európában rég nem látott hatalommal bírt, tovább igyekezett tökéletesíteni saját képén, cenzúrázva a sajtót és elhallgattatva a törvényhozásban ellene szólókat. Különösen dühítette a brit sajtó, amely karikatúrák és bulvárcikkek folyamatos áradatával támadta őt – a lapok származásán és családja hirtelen hatalmassá vált tagjainak viselkedésén élcelődtek, míg a híres Rowlandson és a hozzá hasonló karikaturisták rendre együgyűként ábrázolták őt, amivel – korlátozott humorérzékének köszönhetően – mélyen megsértették.

A britek emellett támogattak minden kezdeményezést, amely Napóleon életére vagy államának stabilitására jelentett veszélyt. Amellett, hogy a nagy uralkodók közé kívánt lépni, ez is óriási szerepet játszott abban, hogy felvette a császári címet. Minél magasabbra emelkedett azonban, annál nagyobb késztetést érzett arra, hogy erősítse imázsát, így egyre nagyobb fényűzésbe kezdett. Ez hamar elvesztette varázsát a nép számára, de idővel már sorozatos győzelmeit is meglehetősen unalmasnak találták.

Miközben Ulmnál, Austerlitznél, Jenánál és Friedlandnál letörte Ausztria, Poroszország és Oroszország katonai erejét (legalábbis időlegesen), Párizsból olyan jelentéseket kapott, melyek szerint a nép már a háború végét várja, hogy folytathassa megszokott életét. Napóleont azonban eddigre állandó szerencséje és győzelmei sora odáig juttatta, hogy elkezdte elhinni saját propagandáját, miszerint ő a sors valamiféle kiválasztottja. A hadi dicsőség aurája azonban nem volt képes elfedni belső törékenységét.

Erőt mutatni, bármi áron

Amikor I. Sándor orosz cár elkezdett egyre nyíltabban szembeszállni vele, Napóleon azonnal fenyegetve érezte magát. Rögtön belefogott a történelem során addig látott legnagyobb haderő megszervezésébe, hogy visszakozásra bírja őt. Ez nem járt eredménnyel, Napóleon pedig a sereg bevetése mellett döntött, és megkezdődött az Oroszország térdre kényszerítésére tett sikertelen kísérlet. Miniszterei és tábornokai arra kérlelték, kössön békét a legjobb feltételek mellett, erre azonban a császár nem volt képes.

A Moszkvából való visszavonulás során tábornokai egy csoportja megkísérelte magához ragadni a hatalmat azzal, hogy elterjesztette a hírt: Napóleon elesett a harcban. A terv végül nem működött, de a kísérlet felhívta Napóleon figyelmét egy fontos tényezőre: senki sem úgy reagált halálhírére, mintha egy valódi uralkodó lett volna. Senki sem volt, aki azt mondta volna, „meghalt a császár, éljen a császár!”, aki a fiát akarta volna trónra emelni. Napóleon ettől saját szemében minden hitelességét elvesztette. 1813 és 1814 ádáz harcai során, amikor három fronton harcolt egész Európa ellen, sorozatosan visszautasította a lehetőségeket, hogy békét kössön és megmentse uralmát – nem tudta rávenni magát a kompromisszumra.

„Az Önök uralkodói, akik trónon születtek, akár hússzor is megverethetik magukat, és azután is visszatérhetnek fővárosaikba, én nem, mert én egy parvenü katona vagyok” – mondta egy alkalommal Metternich osztrák kancellárnak. Napóleon tovább húzott egy rég elvesztett háborút, azt várva, hogy egy óriási győzelmet aratva megmentheti menthetetlenül alacsony önbecsülését. A sors fintora, hogy miután elvesztette trónját, és brit foglárjai Szent Ilona szigetén még csak az uralkodóhoz méltó megszólítást sem adták meg neki, valami megváltozott benne: az élete utolsó éveiben tanúsított uralkodói kisugárzásával sokakat ámulatba tudott ejteni.

Bizonyítási vágya és kisebbségi komplexusai egyszerre segítették és hátráltatták Napóleont

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tél: 7 végzetes pillanat

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra