Múlt-kor.hu

Az önjelölt római császárnőtől az ír kalózkirálynőig: öt harcias nő a történelemből

Az önjelölt római császárnőtől az ír kalózkirálynőig: öt harcias nő a történelemből

2018. október 9. 08:11 Múlt-kor

A történelem nagy része a férfiak harciasságát és hadvezéri tehetségét helyezi előtérbe, hiszen a legtöbb esetben a katonai vezetés feladatát ők látták el. Az évezredek során azonban fennmaradt jó néhány nő története is, akik helytálltak e minőségben is – közülük mutatunk be alább ötöt.

I. (Halikarnasszoszi) Artemiszia

Artemiszia az ókori görög Halikarnasszosz városállam (ma Bodrum, Törökország) és a közelében fekvő Kósz, Niszürosz és Kalümnosz szigeteinek királynője volt, az Óperzsa Birodalom részét képező Kária satrapa berkein belül. Királysága kiemelt státuszt élvezett a birodalmon belül, és virágzott.

Artemiszia leghíresebb vállalkozása a szalamiszi tengeri ütközetben való részvétel volt I. Xerxész perzsa uralkodó oldalán. Artemiszia azt tanácsolta Xerxésznek, ne bocsátkozzon harcba a tengeren a görögökkel, illetve várjon alkalmasabb időpontra, a perzsa király azonban végül teljes flottáját – beleértve Artemiszia hajóit – megindította a görögök ellen.

Artemiszia kicsiny hajóhadával – amely mindössze öt hajót számlált – sikeresen elsüllyesztett több athéni hajót is, megtévesztve az ellenséget azzal, hogy athéni zászlókat vont fel saját hajóin. E cselnek köszönhetően több veszélyes helyzetből is megmenekült, így flottája nagy részével együtt túlélte az ütközetet, Xerxész hajóinak jó részével ellentétben.

A király ezután a szárazföldi hadművelettel kapcsolatban ismét kikérte Artemiszia véleményét – a királynő azt válaszolta, hagyja, hogy egyik tábornoka vezesse a támadást – ha vereséget szenved, elhatárolódhat az eredménytől, ha győz, akkor learathatja a dicsőséget érte. Ez alkalommal Xerxész hallgatott Artemisziára.

Zénobia

Zénobia Palmüra uralkodója volt a Kr. u. 3. század második felében. A Római Birodalom egyik határvidékeként Palmüra nem volt igazán szerves része annak, adóznia azonban más tartományokhoz hasonlóan kellett, ami igencsak zavarta Zénobiát. Az uralkodónő emellett hiányosnak érezte a Róma által biztosított védelmet a keletről fenyegető perzsákkal szemben.

A 260-as évek végén Zénobia egy sor csatában győzedelmeskedett a perzsák felett, ami megadta neki a kellő önbizalmat ahhoz, hogy Rómával is szembeszálljon. Több római hadvezért és tartományi kormányzót is oldalára állított, és többnemzetiségű hadserege élén elfoglalta a mai Szíria, Törökország és Egyiptom jó részét. Zénobia lázadásának kezdetén még a gyengekezű Claudius Gothicus császár uralkodott Rómában, aki ekkor ráadásul egy másik lázadás leverésével volt elfoglalva a Balkán-félszigeten – ez jóval közvetlenebb fenyegetést jelentett Rómára, mint Zénobia.

270 szeptemberétől már a katonacsászár Aurelianus gyakorolta a hatalmat, aki eleinte eltűrte Zénobia törekvéseit – a királynő névleg Róma nevében uralkodott, mint „a Kelet védelmezője”, a birodalom fővárosába tartó kereskedelem és az adók nem voltak akadályozva. 272-ben mindez megváltozott, amikor Zénobia saját magát kezdte Róma császárnőjeként aposztrofálni. Aurelianus hadjáratot indított ellene, egészen Palmüráig visszaszorítva csapatait. Zénobia és tábornokai erős ellenállást tanúsítottak, végül azonban Palmüra elesett.

A történetírásban különféle elméletek maradtak fenn további sorsáról – egyesek szerint láncra verték, és elindultak vele Rómába, azonban útközben meghalt, mások szerint még Palmüránál szertartásosan lefejezték, megint mások szerint házi őrizetben élte le életét Rómában, ahol egy római nemeshez ment feleségül, és római gyermekei születtek.

Jeanne D'Arc

Jeanne-nak 1429-ben, 17 éves kora körül, az 1337 óta tartó százéves háború közepette volt egy látomása, amelyben Isten megparancsolta neki, hogy menjen VII. Károly francia király színe elé, és jelentkezzen hadvezérének. A lány meggyőződéses hite és kisugárzása olyan erős volt, hogy a király végül egy szinte hihetetlen fordulattal valóban seregei élére helyezte.

Jeanne legnagyobb győzelmét az ostromlott Orléans váránál aratta, ahonnan elüldözte az angolokat. Innen származik másik ismert elnevezése, „az orléans-i szűz” – az általa vezetett csapatok szilárdan hittek abban, hogy Isten rendelte Jeanne-t Franciaország megmentésére. VII. Károly ellenségei, az angolok és szövetségeseik, a francia királyi Capeting-dinasztia burgundi ága Jeanne-t látták a terveikre leselkedő legnagyobb veszélynek. Az angolok biztosítani akarták az észak-franciaországi területeket, amelyek már 200 éve a kezükön voltak, a burgundiak pedig a trónt.

1431. április 23-án Jeanne egy visszavonuló francia sereg utóvédjében volt, amikor burgundi csapatok foglyul ejtették. Közös angol és burgundi papi testület hirdetett felette ítéletet, és egy hét múlva eretnekség vádjával máglyán elégették. 1920-ban XV. Benedek pápa szentté avatta, így Szent Johanna Franciaország kilencedik védőszentjévé vált.

Toszkánai Matilda

Az 1046-ban született Matilda 1052-től volt Toszkána őrgrófnője, majd 1076-ban Észak-Itália jelentős része, Lombardia, Emilia és Romagna is az irányítása alá került. Az általa Canossa várából uralt területek voltak egyben Itália legerősebb államai is ekkoriban. Mindez IV. Henrik német-római császár és VII. Gergely pápa háborúja közepette történt – a pápa és a császár a püspökök kinevezésének jogán vitáztak, Matilda pedig a pápa mellé állt a konfliktusban.

Matilda földjeire többször betörtek a császári csapatok, neki azonban minden alkalommal sikerült visszaverni a támadásokat. A pápa többi szövetségesének nem volt ilyen szerencséje, Matilda azonban amellett, hogy jó hadvezér volt, jól használta ki az általa uralt vidékek földrajzi adottságait, továbbá politikailag kifizetődő házasságot kötött a nála 25 évvel fiatalabb II. Welf bajor herceggel, aki a pápa (ekkor már III. Viktor) másik legnagyobb szövetségese volt Matilda mellett. Az őrgrófnő sikereinek köszönhetően egyre több itáliai állam állt mellé, és állt ellen Henrik törekvéseinek.

A siker azonban nem tarthatott örökké: IV. Henrik utódja, V. Henrik jóval erősebbnek bizonyult, és egész Észak-Itália végigpusztításával fenyegetett. Matilda bölcsen úgy döntött, kiegyezik az új császárral, aki „Itália császári helyettesévé és alkirálynőjévé” nevezte ki. E pozíciójában elősegítette a megbékélést a császár és a pápa között, így figyelmét már másra is fordíthatta a háborúzáson kívül. A népszerű történet szerint száznál is több templomot alapított halála előtt.

Grace O'Malley

Az 1530-ban született Grace annak ellenére örökölte apja után a nyugat-írországi Mayo megyében található Umall uralmát, hogy volt fivére is, aki örökölhette volna. Grace ügyesebb és számítóbb volt fivérénél, a család pedig elismerte tehetségét az uralkodáshoz. Vezérsége alatt támogatott egy lázadást az egész országra egyre közvetlenebb módon kiterjedő angol befolyást kiszolgáló prominens ír családok ellen. Grace mind a szárazföldön, mind a tengeren parancsolt csapatoknak – gerilla-hadviselést folytattak és tengeri rablásokat hajtottak végre. Írországban népszerű „kalózkirálynőként” maradt meg emléke.

Grace O'Malley igazi reálpolitikus volt – első férje, Donal O'Flaherty halála után második férjéhez, „vas” Richard Bourke-höz azért ment feleségül, mert vára, Rockfleet védettebb volt, mint Grace bázisa, Clare szigete. Miután csapatait elhelyezte Rockfleetben, elvált Bourke-től (később ismét egymásra találtak).

1593-ban I. Erzsébet angol királynő fogságába került, akit személyesen győzött meg szabadon engedéséről – az angolokban élő, az írekkel kapcsolatos sztereotípiákkal szemben Grace beszélt latinul, így meg tudta értetni magát az udvarban. Megegyezésük eredményeként Erzsébet eltávolította Írország addigi kormányzóját pozíciójából, Grace pedig felhagyott a portyázással.

Az önjelölt római császárnőtől az ír kalózkirálynőig: öt harcias nő a történelemből

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra