Múlt-kor.hu

„Az elképzelhető legarrogánsabb és leggonoszabb emberek”: kik voltak a török elit keresztényből lett muszlimai?

„Az elképzelhető legarrogánsabb és leggonoszabb emberek”: kik voltak a török elit keresztényből lett muszlimai?

2018. május 3. 19:35 Múlt-kor

Az európai keresztényeket, akik az Oszmán Birodalomban áttértek az iszlám hitre, árulókként állították be, akik átálltak a legfőbb ellenséghez. Hatalmas különbség van azonban a propaganda által alkotott kép és e „hitehagyottak” valós tapasztalatai között.

Berber kalózok foglyaként

1598-ban egy nagyobb csoport török hajó közelítette meg Szicíliát. Látványuk biztosan riadalmat keltett, hiszen az olasz partok mentén a 16. és 17. században gyakoriak voltak az oszmán portyázások. Csupán négy évvel korábban fosztotta ki a szicíliai Messinával szembeni parton fekvő calabriai Reggio kikötőjét egy flotta. Vajon ezúttal is zsákmányért és rabszolgaként eladható férfiakért, nőkért és gyermekekért jöttek a törökök?

A zászlóshajón ott volt az oszmán haditengerészet főparancsnoka, a kapudán pasa, Dzsigalazádé Juszuf Szinán, akinek ezúttal más szándékai voltak. Saját fiát és két gályáját biztosítékul ajánlva kért engedélyt a szigetet irányító alkirálytól, hogy találkozhasson a sziget több lakosával is. A tengernagy ugyanis Szicílián született, és a lakosok, akikkel találkozni akart, anyja és rokonai voltak.

Az európai forrásokban többnyire eredeti nevén Scipione Cicalaként ismert Dzsigalazádé 1544-ben született, egy kalózként tevékenykedő genovai nemes fiaként. 1561-ben apjával együtt berber kalózok ejtették foglyul, akik az oszmán fővárosba vitték. Scipione itt felvette az iszlám hitet és a Juszuf Szinán nevet, és megkezdte a tanulást a Topkapi szeráj iskolájában. Az itteni képzés magas beosztásra predesztinálta a szultán szolgálatában. Több tartományi kormányzói kinevezés mellett (Kelet-Anatóliában, Irakban és Szíriában) kétszer volt kapudán pasa, először 1591 és 1595 között, majd 1598-tól 1604-ig. 1596-ban még nagyvezírré is kinevezték, amivel az Oszmán Birodalom második leghatalmasabb embere lett, de csupán egy hónapra.

Öröksége a mai napig látható. Isztambul Cağaloğlu negyede (a perzsa Dzsigalazádé, azaz „Cicala fia” jelentésű szó török alakja) is a nevét viseli, mert palotája ezen a helyen volt. Az európai irodalomban is tovább él alakja: 1832-ben Philip Joseph Rehfues nagyszabású, négykötetes regényt írt életéről Sir Walter Scott skót költő és író tiszteletére, de még 1984-ben is énekelt róla Sinàn Capudàn Pascià című dalában Fabrizio de André olasz énekes-zeneszerző. E darab azért is említésre méltó, mert szövege genovai dialektusban íródott: a pasa apai ági származására utalt ezzel a dalszerző, azonban nincs arra bizonyíték, hogy valaha jelentősebb időt töltött volna az észak-itáliai városban.

Dzsigalazádé csupán egy volt a nagyszámú európai keresztény közül, akik felvették az iszlám hitet és a török szultánt szolgálták a kora újkorban. Története sokban hasonlít a legjobban ismert ilyen személyekére. A párhuzamok a kapudán pasai posztot betöltő két elődjével a legnyilvánvalóbbak: Kilics Ali és Ulucs Hasszán pasákkal. Mindketten Itáliában születtek – Ali Calabriában, Hasszán Velencében – és mindketten berber kalózok foglyaként került az Oszmán Birodalomba.

Mindketten előbb a kalózok, majd a török flotta ranglétráján emelkedtek egyre feljebb, és nagy hatalomra, befolyásra és vagyonra tettek szert közben. Kilics Ali ma leginkább arról ismert, hogy az 1571-es lepantói ütközetből elmenekítette csapatait, miután látta, hogy vesztésre állnak. Mivel az addigi kapudán pasa elesett a harcban, jó döntése és nagy tengeri tapasztalata miatt még abban az évben kinevezték őt a helyére. 1588-as haláláig Kilics Ali maradt a török haditengerészet parancsnoka. Ezután hajdani protezsáltja, Ulucs Hasszán lett a kapudán pasa.

Keresztény születésűek

Az, hogy Scipione Cicala olyan hamar Isztambulba került elfogása után annak is volt köszönhető, hogy apjának volt hírneve, valamint annak, hogy Kilics Alival és Ulucs Hasszánnal szemben nemesi születésű volt, nem pedig közrendű. Keresztény születésük nem csak Isztambulban, de Tuniszban és Tripoliban is jó társaságba helyezte ezeket az embereket. A 16. század végére általános toposszá vált az Oszmán Birodalomról szóló európai leírásokban – ahogy például Matteo Zane velencei pátriárka 1594-es írásában is – az az állítás, hogy annak minden fontosabb ügyét – hadügyét, kormányzását és kincseit – ilyen renegátokra (szó szerint „hitehagyottakra”, ahogyan a keresztények lekezelően nevezték őket) bízták.

A hírhedt devsirme-rendszernek (azaz a fiatal fiúk janicsárnak való sorozásának) köszönhetően gyakorlatilag biztosítva volt, hogy a szultánt szolgálók felsőbb köreiben lévők többsége olyan személy volt, aki úgy tért át az iszlámra. A 16. században szolgált 26 nagyvezír közül 22 keresztény születésű volt, és csupán négynek volt muszlim apja (akik vélhetően maguk sem annak születtek). Leghíresebbek az áttért pasák közül az I. (Nagy) Szulejmánt szolgáló görög születésű Pargali Ibrahim (hivatalban 1523-tól 1536-ig), a horvát születésű Rüsztem (hivatalban 1544-től 1553-ig), és a szerb születésű Szokoli Mehmed pasa (hivatalban 1565-től 1579-ig) voltak.

Nem meglepő tehát, hogy a „hitehagyottak” gyűlöletet keltettek. Sok korábbi honfitársuk szemében árulók voltak, akik elhagyták az igaz hitet és annak legfőbb ellenségét szolgálták. Zane pátriárka például „az elképzelhető legarrogánsabb és leggonoszabb embereknek” tartotta őket. Ezek a vélemények jönnek elő az utazók és foglyok narratíváiban is, akik sokkal nagyobb gúnnyal tekintettek az Európa független területeiről származó, iszlámra áttért keresztényekre, mint a balkáni és anatóliai, régóta török fennhatóság alatt álló vidékeken születettekre. A bohémiai nemes, Mitrovicei Vratislav Vencel például „a keresztények nagy ellenségeként” írta le Dzsigalazádét. Az ilyen következtetések vélhetően nagyrészt a Reggio kifosztásához hasonló eseményekből táplálkoztak – ebben az esetben az itáliai születésű pasa közvetlen irányítása alatt történt a támadás az olasz város ellen.

Miért akarta tehát Dzsigalazádé látni a családját 1598-ban? Henry Lello angol követ szerint voltak olyan híresztelések, miszerint a kapudán pasa a kereszténységhez való visszatérésen gondolkodott, illetve olyanok is, hogy az Oszmán Birodalomba akarta vinni rokonait. VIII. Kelemen pápa nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy a tengernagyot vissza lehet téríteni „lelki anyjához”, a katolikus egyházhoz, és a szultán elleni lázadásra bírni. Habár a remény, hogy egy ilyen lázadás elpusztítaná az Oszmán Birodalmat, és új Bizáncot hozna létre – melyet ezúttal katolikus uralkodó vezetne – teljességgel légből kapott volt, Kelemen annyira komolyan vette, hogy a spanyol király és a német-római császár anyagi és katonai segítségét is megnyerte magának e célra.

Az ötlet vélhetően az volt, hogy Dzsigalazádé és támogatói – akiknek számát nagy mértékben túlbecsülték Rómában – előbb Isztambul felett veszik át az irányítást, majd fokozatosan elfoglalják az Oszmán Birodalom többi részét is. II. Rudolf német-római császár (azaz Rudolf magyar király) a szárazföldön küldött volna csapatokat, míg II. Fülöp spanyol király egy flottányi gályát bocsátott volna rendelkezésre a tengeren. Elképzelhető, hogy Fülöp valóban meg is kezdte az előkészületeket a műveletre, mintegy 50 gályát készített elő 1603-ban.

Találkozó vagy fosztogatás?

VIII. Kelemen terve nem került soha megvalósításra, és lehet, hogy Dzsigalazádé nem is tudott róla egyáltalán. A jelek szerint nem ő, hanem Szicílián maradt öccse, Carlo terjesztette elő, két jezsuita unokatestvérével együtt, hogy saját magukat fontosabbá tegyék, és ezáltal a család társadalmi előnyhöz jusson. A tervvel kapcsolatosan ugyanis Carlo grófi címet kapott, valamint bevették a Kardos Szent Jakab-rendbe, amelynek kalózkodó apja is tagja volt.

A Lello által említett másik lehetőség semmivel sem volt kevésbé valószínű. Dzsigalazádé anyjának az Oszmán Birodalomba hozatala többször is felmerült, méghozzá egy konkrét okból kifolyólag: ahogyan a diplomaták jelentéseiből kiderül, a kortársak jól tudták, hogy az asszony muszlimnak született az Oszmán Birodalom területén. Későbbi férje úgy rabolta el egy oszmán város elleni portya alkalmával, és a nő végül felvette a kereszténységet. Az iszlám törvények azt követelték, hogy visszatérhessen a muszlim földre, és megadasson neki az esély újra megerősíteni iszlám hitét, vagy elfogadni a büntetést a hit elhagyásáért.

Egy arra vonatkozó követelés, hogy Dzsigalazádé anyját telepítsék le a szultán fennhatósága alatt álló területen, szerepel egy utasításban, amelyet III. Mehmed szultán (uralkodott 1595-tól 1603-ig) küldött Carlónak 1598 novemberében, tehát azután, hogy a kapudán pasa visszatért Isztambulba. Az oszmán elit köreiben még Carlo feltétlen ragaszkodása a keresztény hithez is kétséges volt. III. Mehmed utasítása ugyanis (amelyet Dzsigalazádé kérvényezett) az ifjabb Cicala-fivért egyben kinevezte Náxosz szigetének uralkodójává (a sziget ekkor török vazallusállam volt, melyet Velencétől hódítottak el).

Habár Carlo sosem foglalta el a neki felajánlott széket (mivel sikertelenül kísérelte meg újratárgyalni kinevezésének feltételeit), maga a felajánlás ténye erősen kétségbe vonja a „civilizációk harca” toposzt, amellyel a keresztény Európa és az Oszmán Birodalom harcát jellemezni szokás. Elvégre Carlo szicíliai lakosként a spanyol korona alattvalója volt, amely a 16. században a Földközi-tengeren a szultán legfőbb riválisa volt. Ez a tény nem sok jóval kecsegtető választássá tette volna személyét egy ilyen stratégiailag fontos régióban, azonban mégis felajánlották neki a pozíciót. Az pedig, hogy Carlo Cicala komolyan elgondolkodott azon, hogy elfogadja a kinevezést, még inkább megkérdőjelezi az Európában ekkoriban nagy erőkkel terjesztett oszmánellenes retorika hatékonyságát.

A renegát báty valójában korántsem adott okot Carlónak a szégyenkezésre. A kapudán pasa értékes tőkeként szolgált a társadalmi előbbre jutáshoz – mint szövetséges és támogató –, valamint a presztízs forrása is volt. A velencei források kivétel nélkül arról írnak, hogy az oszmán kormányzati pozícióért való folyamodás ötlete Carlótól származott, nem pedig bátyjától. Birodalomközi vágyálmainak megvalósítása érdekében az öcs már 1593-ban Isztambulba utazott, de üres kézzel volt kénytelen hazatérni, mert bátyja, ahogy Zane pátriárka írta, nem támogatta. Talán a két testvér ekkor találta ki a szicíliai látogatás tervét.

Amikor a szicíliai hatóságok megtagadták erre az engedélyt 1594-ben, Dzsigalazádé kifosztotta Reggiót. Négy évvel későbbi látogatása során a szigetet irányító alkirály már beleegyezett a találkozóba. Dzsigalazádé anyját és más rokonait kivitték a tengerre, ahol a kapudán pasa hajójának fedélzetén találkozhattak. Habár mindenképpen különleges alkalom volt, csupán egy volt a sok közül, amikor Scipione Cicala áttérése után még találkozott családjával.

Saját magán elvégzett körülmetélés

Más áttért keresztények is hasonló kapcsolatokat tartottak fenn, pénzt, támogatást és védelmet nyújtva rokonaiknak külföldön, néha még karitatív célokra is adakoztak szülőföldjükön. E tekintetben nem tettek másként, mint az Oszmán Birodalom területén született áttértek, mint Szokoli Mehmed pasa. Infrastrukturális fejlesztéseket támogattak hajdani otthonaikban, muszlim rokonaiknak jól fizető pozíciókat szereztek a szultán szolgálatában, keresztény rokonaiknak pedig a balkáni ortodox egyházban. A vallási határvonalak jóval átléphetőbbek voltak a gyakorlatban, mint amennyire a keresztes hadjárat vagy a dzsihád retorikája alapján gondolnánk.

Míg a legtöbbet az itáliai „hitehagyottakról” tudunk, ennél jóval szélesebb körű jelenségről volt szó. 1572-ben például a heidelbergi teológus Adam Neuser az Oszmán Birodalomban keresett menedéket. A Krisztussal kapcsolatos nézetei, illetve a szultánról való provokatív módon kedvező véleménye miatt került bajba a helyi hatóságokkal, akik mindkét vétségére a halálbüntetést szabták ki. Miután török területre ért, felvette az iszlámot, állítólag saját magán végezte el a körülmetélést. Néhány évvel később Neuser fia megpróbált eljutni apjához Isztambulba, azonban Bécsben letartóztatták.

Mind Neuser, mind isztambuli társai kapcsolatban maradtak barátaikkal és rokonaikkal a keresztény fennhatóság alatt álló európai területeken, valamint az oszmán fővárosban lévő honfitársaikkal is felvették azt. Az Európából érkező diplomaták tevékenysége különösen nagyban függött az oszmán elit európai származású tagjaitól. Ezek a férfiak – áttért nőkről nagyon ritkán találni információt – tolmácsokként, a mindennapi diplomácia közbenjáróiként, idegenvezetőkként, információforrásokként, de még kémekként is működtek. Neuser például azzal, hogy együttműködött a német-római császár isztambuli követével, helyet tudott szerezni fiának a bécsi egyetemen, személyesen a császártól járó ösztöndíjjal együtt.

Az áruló hitehagyottakról szóló retorika dacára mindkét oldalnak érdeke volt figyelmen kívül hagyni azt a nézetet, amely társadalmilag halottnak nyilvánította azt a keresztényt, aki áttért az iszlámra. Tekintve számbeli és státuszbeli jelentőségüket az Oszmán Birodalomban, a gyakorlati szükség rugalmasabb megközelítést kívánt. Számtalan keresztény európaiként született muszlim szándékosan kereste honfitársai társaságát, akik pedig láthatóan nem voltak hajlandók megtagadni őket. Ezek az áttértek nem lettek háttér nélküli személyek. Habár időnként akár fenyegetést is jelenthettek – például ha egy jól elhelyezett kém érzékeny információt adott ki – hátterük és kapcsolataik miatt bőven megérte a törököknek kockáztatni velük.

Az áttértek pontosan azért voltak fontosak ebben a korban az Oszmán Birodalom számára, mert kívülállók voltak, gyakran külföldiek, akik több nyelvet beszéltek, és a szultán területén kívül fekvő vidékekről való értékes tapasztalatot hoztak magukkal. Sokszor elhangzott már az a nézet, hogy az ilyen emberek ideális szolgák, mivel kapcsolatok híján helyzetük teljes mértékben a szultántól függött. Ez a gondolat azonban nem csupán naiv, de figyelmen kívül hagyja azt, hogy pontosan a sokszínű és földrajzilag kiterjedt kapcsolataik – amelyeket a kor technikai színvonala által megengedett mértékben életben is tartottak – jelentették idegenségük értékét török szemszögből. A keresztény európaiak – családok, barátok, uralkodók és azok képviselői – számára pedig az áttértek által az Oszmán Birodalomban kialakított új kapcsolatok jelentettek egy olyan erőforrást, amelynek a megfelelő pillanatban hasznát vehették.

„Az elképzelhető legarrogánsabb és leggonoszabb emberek”: kik voltak a török elit keresztényből lett muszlimai?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra