Múlt-kor.hu

Amikor az európaiak lettek rabszolgává – évszázadokig rettegett a Nyugat a berber kalózoktól

Amikor az európaiak lettek rabszolgává – évszázadokig rettegett a Nyugat a berber kalózoktól

2018. július 9. 18:46 Múlt-kor

A berber kalózok már a középkorban is ismertek voltak, igazán nagy mértéket azonban a 16. században öltött tevékenységük. A kalózok emberrablásait a 19. század elején ellenük indított több háború sem volt képes teljesen felszámolni.

Az arabok (és később a világ többi része) által „berbernek” nevezett nép képezte Észak-Afrika őslakosságának túlnyomó részét. A „berber” szó a görög eredetű „barbár” arab átvétele, amelyet Észak-Afrika meghódítása során kezdtek el a helyiekre alkalmazni az arabok. Ezt követően az európai térképeken gyakran jelenik meg „berber” vagy „barbár” partvidék néven a mai Marokkó, Algéria, Tunézia és Líbia tengerpartja.

A területen az Oszmán Birodalom számára vesztes lepantói tengeri ütközet (1571) után indult be igazán a kalózok tevékenysége. A törökök ezzel a csatával elvesztették a tengeri erőfölényt a Földközi-tenger nyugati medencéjében. A Berber-partvidék államainak uralkodói addig hagyatkozhattak a török flottára a tengeri védelemért, ezt követően azonban kalózokat voltak kénytelenek felbérelni ennek szavatolására. E területek névleg továbbra is az Oszmán Birodalom birtokai voltak, valójában kvázi függetlenül működtek választott uralkodók alatt.

A hajósok európai szemmel nézve kalózok voltak, a Berber-partvidék államai számára azonban az európai tengeri hatalmak privatérjainak megfelelői voltak – ezeket szintén kalózoknak tartotta a többi állam. Legfontosabb kikötőik Algír, Tripoli és Tunisz voltak. Az európai kereskedőhajók kirablása mellett a berber kalózok a szárazföldre is gyakorta kimerészkedtek, és rabszolgának raboltak el embereket a part menti településekről.

A Berber-partvidékről induló kalózok még a 15. és 16. század fordulóján kezdték el fokozni tevékenységüket – az Ibériai-félszigetről 1492-ben végleg kiszorított mórok egyfajta bosszúja volt ez, illetve ebből tudtak megélni. Ekkoriban még az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt kereskedtek az elrabolt emberekkel. A szép nőket és gyermekeket tipikusan szexrabszolgaként, a férfiakat nehéz fizikai munkára adták el. A Közel-Kelet rabszolgapiacain igen messzire is eljuthattak, ahogy a helyi elitek részéről nőtt a rabszolgák iránti kereslet. Emellett a török és észak-afrikai hajókat még sokáig gályarabok evezői hajtották, így itt is folyamatosan szükség volt az utánpótlásra.

Miguel de Cervantes, a Don Quixote írója is a berber kalózok fogságában sínylődött öt hosszú éven keresztül, mígnem családja és a kimondottan a rabszolgák kiváltására alapított trinitárius szerzetesrend pénzért ki nem tudta váltani. Ez sok más európai rabszolga esetében is így történt – a család vagy a helyi egyházi szervezet, illetve a trinitárius rend igyekezett összeadni a váltságdíjat a foglyul ejtettekért. Emiatt azonban továbbra is megérte a berber kalózoknak az emberrablással is foglalkozni.

A kalózok túlnyomórészt Spanyolországból, Franciaország mediterrán partvidékéről, illetve Olaszországból rabolták el áldozataikat, de előfordult, hogy Angliáig, illetve Írországig is elmerészkedtek – ahol az emberek nem számítottak támadásra a tenger felől, ott könnyebb volt őket elrabolni. Egy alkalommal egészen Izlandig is elhajóztak a kalózok, egy holland kapitány vezetésével.

Nem volt ritka a „berber” kalózok között az iszlámra áttért európaiak tevékenysége. Az izlandi támadást vezető Jan Janszoom mellett sok hajózási, illetve privatér tapasztalattal rendelkező európai választotta az iszlámra való áttérést a fogság helyett – muszlimokat rabszolgaként tartani tilos volt, így azonnal elnyerték szabadságukat, viszont az áttérés egyúttal azt jelentette, többé nem térhetnek vissza hazájukba.

A berber kalózkodás a 18. század végén érte el tetőpontját. 1570 és 1780 között egyes becslések szerint akár 1,25 millió európait is elrabolhattak. A több évszázadnyi rablás és rabszolga-kereskedelem alatt többször elhatározták az európai hatalmak, hogy valamit tenniük kell, de komoly lépésekre nem került sor. Az eddigre független országként létező Egyesült Államok az elsők között viselt nyíltan hadat a berber kalózokkal.

Az 1780-as évek folyamán földközi-tengeri hajózásuk védelme érdekében az amerikaiak adót fizettek a berber-partvidék hatalmainak, hogy kalózaik ne támadják az amerikai hajókat. Ez a megoldás részben amiatt alakult ki, hogy függetlenségi háborúja után az Egyesült Államok feloszlatta haditengerészetét. 1794-ben Washington elnök a helyzet megoldására elrendelte ennek újjászervezését. Az Egyesült Államok állandó haditengerészete végül hat nehéz fregattal jött létre, melyeket a berber kalózok ellen terveztek bevetni.

Svédország 1800-ban indított háborút Tripoli ellen, 1801-ben pedig az Egyesült Államok is beszüntette adófizetését, és csatlakozott a harchoz. Ez volt az „első berber háború”, melynek során Svédország, az Egyesült Államok és Szicília 1805-re együttesen legyőzték Tripoli kalózait, és kiváltották a város fogságban lévő amerikai állampolgárait. A „második berber háború” egy rövidebb konfliktus volt, amely mindössze két napig tartott, és Algírt tántorította el az amerikai hajók elleni támadásoktól.

Az európai hatalmak ezután is többször kísérelték meg katonai erővel letörni a folytatódó berber kalózkodást, egyre fejlettebb hajóikkal az észak-afrikaiak egyre kevésbé tudták felvenni a harcot. 1816. augusztus 27-én egy együttes angol és holland flotta lőtte Algírt, a támadásban 5000-7000 ember veszthette életét. Válaszul az algíri uralkodó (a dej) 3000 európai rabszolgát engedett szabadon. A Berber-partvidék kalózkodásának problémája ezután is felbukkant időről időre, egészen Algéria 1830-as francia megszállásáig, amely végül 1962-ig tartott.

Amikor az európaiak lettek rabszolgává – évszázadokig rettegett a Nyugat a berber kalózoktól

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tél: 7 végzetes pillanat

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra