Amikor ártatlanjainak vére szennyezte be Nagy-Britanniát
2015. augusztus 13. 11:39
1845 januárjában szörnyű hírek rázták meg az angol kisváros, Lammonby nyugalmát. Ha hihetünk a The Times tudósításának, egy részeg anya egy este nagy tüzet gyújtott a konyhában, levetkőztette a gyermekét, elrejtette a ruháit, majd a lábainál és a karjainál fogva megragadta, és szó szerint megsütötte a kicsit. Bár ez volt a század egyik leghírhedtebb gyermekgyilkossága, közel sem az egyetlen: a 19. századi Nagy-Britanniában a hírlapok számtalan ehhez hasonló eset bemutatásával sokkolták a közvéleményt. A korabeli sajtó előszeretettel számolt be gonosz szülőkről, és igyekezett a borzalmas rémtettek minden egyes részletét a nagyközönség elé tárni.
Az 1850-es évek végén és az 1860-as években különösen megszaporodtak a gyermekgyilkossági esetek. 1866-ban egy Henry Humble nevű tiszteletes feljegyezte, hogy a londoniak nem mertek ismeretlen eredetű, gyanús batyukat felszedni az utcáról, mivel attól féltek, hogy egy halott gyereket találnak benne egy harisnyakötővel a nyaka körül. Ekkoriban a fővárosban minden egyes zugot – az utcáktól a csatornákig veszélyesnek tekintettek. Nagy-Britanniát „ártatlanjainak vére szennyezte be”. Humble arról is beszámolt, hogy egy Edwin Lankester nevű orvos szerint 12 ezer gyerekgyilkos nő él Londonban, vagyis a város minden harmincadik női lakosa kegyetlen gonosztevő. Az újságok, mint a Pall Mall Gazette arról számolt be, hogy a külföldi országok a gyerekgyilkosságok országaként tekintettek Nagy-Britanniára.
Az anyák általában három okból követtek el erőszakos cselekményeket a gyermekeik ellen: kegyvesztettségből, kétségbeesésből, valamint azért, mert részegek voltak, de az sem volt ritka, hogy egyszerre mindhárom tényező jelen volt. Mindannyiukat őrültnek nyilvánították, és többségüket elmegyógyintézetbe küldték. A terápiás módszerek – a fogságba vetéstől kezdve az „erkölcsi rehabilitáción” keresztül egészen a sebészeti beavatkozásig – széles skálán mozogtak.
Az 1860-as évektől kezdve azonban egyre többen kezdték megkérdőjelezni a túl „enyhe” bánásmód helyességét, különösen miután Eshter Lack mindhárom gyerekét megölte. Bár az asszony az éhezéstől való félelmet jelölte meg tette indítékaként, a bíróság szerint a hét vagy nyolc évvel ezelőtti hármasiker-szülés gyengítette le végzetes módon a szervezetét. A sajtó aggodalmának adott hangot, mivel ismételten egy olyan esetről volt szó, amelyben megállapították az anya gyengeelméjűségét, nem indokolták meg azonban kielégítően a betegség forrását. Az „elmebeteg” anyákkal szembeni nyilvánvaló együttérzés ellenére a jogalkotók csak 1922-ben iktatták törvénybe, hogy a mentálisan sérült anyákat nem lehet halálra ítélni.
Az apákkal már egészen más volt a helyzet. Bár néhány újságcikk a férfiak által elkövetett gyermekgyilkosságokról is beszámolt, ezekben nem hangsúlyozták a tragédia súlyát és a bűncselekmény kegyetlenségét. Az együttérzés azonban az anyákhoz hasonlóan a korábban apaként bizonyító férfiak esetében is megjelent. Ha kétségbeesésükben, vagy őrült részegesként követték el a gyilkosságot, a nőköz hasonlóan általában őket is elmegyógyintézetbe zárták.
Akik nem tanúsítottak megbánást, azokat felakasztották, az apák többsége azonban zavart, megtört férfinek mutatta magát, aki éppen útban van a megváltás felé. A sajtó pedig nem minden egyes esetben fogta vissza magát akkor sem, ha férfiakról volt szó. Az 1860-as években részletesen beszámoltak róla, hogy Henry Seyman és William Kemp pillanatnyi elmezavarukban hogyan vágták át gyermekeik torkát.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
