Múlt-kor.hu

Ágyba parancsolták az „idegileg kimerült” nőket a 19. században

Ágyba parancsolták az „idegileg kimerült” nőket a 19. században

2018. október 5. 12:54 Múlt-kor

A 19. században az orvostudomány rendkívüli fejlődésnek indult, azonban óhatatlanul születtek tudománytalan megoldások is. Az egyik legelterjedtebb ezek közül Silas Mitchell kúrája volt, amelynek keretében a páciensek hetekig-hónapokig ingerszegény környezetben feküdtek a világtól elzárva, hogy pihentessék idegrendszerüket.

Különös gyógymód

„Mrs. C” több mint egy hónapon keresztül ágyban feküdt, és quartonként (kb. 945 milliliter) itta a tejet. Azon kívül, hogy időnként felállt könnyíteni magán, a 33 éves új-angliai lakos vízszintesen töltötte napjait. Betegnek, vagy legalábbis „kimerültnek” ítélték meg, Dr. Silas Weir Mitchell új kezelésének köszönhetően azonban – legalábbis az orvos szerint – javulóban volt állapota. A hónap végére 18 kilót szedett fel, és Mitchell a példaértékű esetei közé sorolta.

Mitchell „pihenéskúrája” meglepő népszerűségre tett szert a 19. század végén – több orvos is átvette a gyakorlatot, és évtizedeken keresztül alkalmazta betegein. Csupán a későbbiekben vált az amerikai orvostudomány fejlődésére jellemző egyenetlenség iskolapéldájává, bemutatva, hogy a sarlatánság sokszor képes békésen élni a szigorúan tudományos orvosi fejlődéssel.

A 19. század folyamán a pszichiátria lendületes fejlődésnek indult, és az Egyesült Államokban a pennsylvaniai neurológus Mitchell volt az egyik vezéralakja. Az amerikai polgárháború soha nem látott keresletet teremtett olyan fiatal orvosokra, akik hajlandóak voltak a csatatéren tapasztalatot szerezni, köztük főként pszichiáterekre, akik a háborús traumákkal foglalkoztak, és sebészekre, akik az idegrendszer sérüléseit is képesek voltak kezelni. A kor elöltöltős puskáihoz ekkoriban rendszerbe állított Minié-golyók brutális sebeket ejtettek a katonákon, ezeket legtöbbször amputálással „kezelték”. A legjobb sebészek néhány perc alatt távolítottak el egyetlen végtagot, a háború végére több tízezer emberen végeztek ilyen műtétet.

Mitchell kezdő sebészként találta meg helyét a háborúban, egy philadelphiai különleges kórházi osztályon. Hamar felkeltette érdeklődését az akkor még nemigen értett „idegsérülések” köre, azaz amikor az amputáláson átesett betegek megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztek ott, ahol korábban karjuk vagy lábuk volt. Mitchell sokat kutatott és írt a témában, és elnevezte „fantomvégtag-szindrómának”. Az utókor őt nevezte el „az amerikai neurológia atyjának”.

A modern kor betegsége?

Mitchell érdeklődése az „idegsérülések” iránt azonban jóval tágabb kiterjedésű lett, mint a polgárháború harcterei. A háború után az ország technológiai fejlődésének neurológiai és biológiai hatásai kezdték foglalkoztatni. „Túl gyorsan kezdtünk élni?” – kérdi 1871-es „Wear and Tear” (kb. „Elkopás és elhasználódás”) című könyvében. „A dollárért folyó könyörtelen versengés”, valamint a „versenyszerű iram, amelyet a távíró és a vasút (…) bevezetett a kereskedelmi életbe” valami alattomosat ültetett el a társadalomban, és az emberi testben is.

Amerika fejlődése, gondolta Mitchell, neurológiai következményekkel járt. Szerinte valaminek biztosan hibádzania kell a városi elitek körében, akik a gyors változások és a robogó vonatok középpontjában álltak. A modernitás, állította, felélheti az „idegi energia” véges raktárait, kimerültté és beteggé téve a testet és az elmét. Amikor pedig az emberek túldolgoztatják elméjüket, az egyetlen visszaút a normalitáshoz nem más, mint a pihenés.

A neurológus szerint a „neuraszténia” (a kifejezést Mitchell egy kortársa találta ki) a fejfájástól a letörtségig, a testsúlycsökkenéstől az impotenciáig sokféle tünetet mutathatott. A férfiak számára az ellenszer egyszerű volt: menjen ki nyugatra, vágjon fát, esetleg süssön valami férfiasat egy lobogó tábortűz felett. A 19. századi megfelelője volt ez a napjainkban is sok orvos által ajánlott természetjárásnak.

A nők számára azonban nem volt ilyen egyszerű a megoldás. Őket ugyanúgy megviselte a modern élet, mint a férfiakat – vagy legalábbis ők is csatlakoztak ehhez a „divathoz”. Mitchell klientúráját egyre inkább a tanult, tehetős nők kezdték kitenni, Az ilyen kivételes helyzetben lévő nőknek, akik többnyire írókként és művészekként teljesedtek ki, egyre több idejük jutott az otthonon kívüli tevékenységre, többet lehettek társaságban, és többet tanulhattak. Azonban elméjük ilyen mértékü használatával – gondolta Mitchell – könnyen felélték energiájukat, és ártottak érzékeny idegeiknek.

Mitchell szinte kizárólag ezeknek a nőknek írta elő a „pihenéskúrát” – „ideges nőknek, akik többnyire vékonyak, és kevés a vérük.” A túldolgoztatott agyat és csökkent vérmennyiséget pedig egyetlen módon lehetett gyógyítani: elő kellett írni a nőnek egy hosszú pihenést, sok tejjel.

Dr. Jennifer Lambe amerikai történész szerint egy sor tünettel fordultak Mitchellhez a nők. Ezek a legtöbbször arra hasonlítottak, amit a kor pszichiáterei „hisztériának” bélyegeztek, a pszichológiai és a szomatikus tünetek együttesei voltak. Egyes páciensek szorongásra, kimerültségre, de még vakságra is panaszkodtak, de volt olyan is, akik teljességgel némákká váltak.

Habár minden „kezelés” illeszkedett az adott páciens tüneteihez és azok súlyosságához, a legtöbb esetben tartalmazott hat-nyolc hét ágyban pihenést. A betegeket leggyakrabban teljes elszigeteltségbe helyezték, amely során csupán időnként léphettek kapcsolatba egy ápolóval. „Egyfajta hibernációként írnám le” – mondja Lambe, „vegyítve a hibernálás előtti szakasszal, amikor például a medvének sokat kell ennie a téli álom előtt.”

Gyermekként kezelés

A „gyógyítás” első fázisában Mitchell általában még azt is megtiltotta pácienseinek, hogy felálljanak, kivéve, amikor felültek az etetéshez, vagy hogy kimenjenek könnyíteni magukon. Amikor azonban kimondottan extrém esetekkel találkozott, írta Mitchell, ezt a teljes nyugalmat akár több hónapra is ki kellett terjeszteni. Miután már szabad volt többet ülniük, az olvasás, írás, rajzolás, vagy bármi egyéb, amihez agymunkára volt szükség, továbbra is tilos volt.

Az ágyban pihenés azonban csupán az egyik aspektusa volt Mitchell kezeléseinek. A nyugalom mellett gyakori „masszázst” írt elő pácienseinek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy fárasztás nélkül stimulálják az izmokat. Igen erőteljesek voltak, és vélhetően egyáltalán nem relaxáló hatásúak. „Az egész hasat átrázza a kezek gyors, rezegtető mozgása” – írta Mitchell, „amihez további rázás adható a lapos vagy tölcsért formáló tenyérrel való pofozással.” A „masszázst” kiegészíthette elektromos áram vezetése a láb izmain, a hason, a háton és az ágyékon keresztül, elméletileg az izmok stimulálása és a Mitchell szerinti „fájdalommentes torna” céljából.

A kúra legkülönösebb eleme azonban vélhetően a szigorú túltáplálási program volt, amely főként a tejen alapult. Mitchell szerint csaknem lehetetlen volt bármely esetet tejtermék nélkül kezelni. Az első néhány nap során gyakran csak tejet kapott a páciens, majd ezt kiegészítették magas zsír- és kalóriatartalmú étkezésekkel. Ahogy a felépülés haladt, Mitchell javallata szerint a tejet ki lehetett váltani különféle „gyermekételekkel”, például aludttejjel vagy „Nestlé ételeivel”.

Mitchell összességében gyakorlatilag gyermekként kezelte a nőket kúrája során, amely részben öngerjesztő is volt. A túlzott tejfogyasztás leírása szerint aluszékonyságot idézett elő, továbbá „egy fehér és vastag szőrzetet a nyelven, és gyakran egy időre egy kellemetlen édes szájízt reggelente (…) ezek közül egyik sem érdemel különösebb figyelmet.”

Az elit betegsége

A neurológus nyilvánvaló elégedettséggel ír sikereiről „Zsír és vér” című esszéjében. „Mrs. C.” esetében az „arca körüli hús növekedése” és több év után visszatérő menstruációs ciklusa elegendő bizonyíték volt arra, hogy a zsír, a vér és a vitalitás visszatért testébe. Mitchell módszerét hamar átvették más orvosok is, ami tovább ösztökélte őt, vagy legalábbis azt az érzést idézte elő benne, hogy nem az övé az egyedüli felelősség az esetleges hibákért. „Szerencsés vagyok, hogy megmutathattam, más kezeiben is olyannyira teljesen igazolta magát e kezelés, hogy megalkotója részéről nem szükséges további védelme vagy mentegetése.”

Mitchell könyvének végső, kissé baljós következtetéseiben felfedezhető az önkritikának némi halovány szikrája. Talán érezte, hogy gyakorlatai vitákat fognak szülni. „Jelenleg inkább attól félek, hogy helytelenül használják, vagy olyankor használják, amikor nem kéne, mint attól, hogy nem fogják használni” – írja, „és eme óva intéssel ismét az idő és szakmám megítélésére bízom.”

Idővel eljött az elítélés is. Charlotte Perkins Gilman írónő, Mitchell egyik páciense „A sárga tapéta” címmel megírta tapasztalatait a kezelésről fikciós formában. Talán nem meglepő, hogy a történet során a beteg beleőrül a kúrába. Virginia Woolfnak is hasonló kezelést írt elő nőgyógyásza – Mitchell brit kortársa –, és a híres írónő is szenvedélyesen elítélte a gyakorlatot.

Könnyű lenne Mitchell „pihenéskúráját” a nők rendszerszintű elnyomása újabb példájának tekinteni. Lambe azonban rámutat, hogy itt egy sokkal összetettebb viszonyrendszer játszott szerepet. A nők nem feltétlenül akaratuk ellenére vették fel a „beteg” szerepét. A történész szerint a fejlődő társadalmakban élők gyakran találnak kivetnivalót új körülményeikben – más szóval van valamiféle presztízse annak, hogy valaki megtapasztalja a technológia és a modern élet negatívumait, mert ez egyúttal kiváltságos helyzetet és társadalmi státuszt is sugall.

A nők, akiket Mitchell kúrájával kezeltek, a társadalom elitjéhez tartoztak, amelynek volt módja kapcsolatba lépni a technológiai és társadalmi fejlődéssel, ezáltal negatív oldalairól is panaszkodni. Habár kétségtelenül fura és nyomasztó lehetett, vélhetően valahol divatos is volt. Lambe felhívja a figyelmet arra, hogy számtalan nő, leggyakrabban bevándorló vagy szegény környezetből származók sohasem engedhették volna meg maguknak a privát pszichiátriai kezelést. Ezek a nők vagy az állami tébolydákba kerültek mentális problémák esetén, vagy semmiféle kezelésben nem részesültek, és az ő szenvedésük rejtve maradt.

Kitartó áltudomány

A 20. századig kellett várni ahhoz, hogy a nőkre alkalmazott, a gondok széles körét lefedni kívánó diagnózisok a háttérbe szoruljanak. Magát a fekve pihenést csupán a második világháború cáfolta meg gyógymódként, amikor a katonaorvosok megfigyelték, hogy a mozdulatlanság valójában káros a testnek, és negatívan hat minden szervrendszerre. A „pihenéskúrát” ezután végleg elvetette a tudomány, és napjainkban is sötét figyelmeztetésként szolgál arra, hogy a tudomány és az áltudomány – ahogy „az amerikai neurológia atyja” és a „pihenéskúra” feltalálója – időnként egybeeshetnek.

A kúra mögött rejlő gondolatot azonban Lambe szerint korántsem hagytuk még magunk mögött. „Megtalálhatóak a párhuzamok napjaink wellness-kultúrájában, mint például az elvonulásokban, amikor az ember kivonja magát minden alól, ami bántja, nagyon specifikus, aszketikus étrendet követ, és újraindul.”

Elvégre ki ne gondolt volna már arra, hogy elhagyja a munka folyamatosan növekvő iramát és a közösségi média elkerülhetetlen lármáját? A túldolgoztatott és túlstimulált embereknek azt javasolják, tartsanak szünetet, keressenek csendes helyeket, töltsék fel újra testüket, és aludjanak eleget. Ha a körülöttünk lévő világ nem hajlandó lassítani, megtesszük mi magunk, akár a kanapén a tévé előtt ülve, elménket kikapcsolva.

Ágyba parancsolták az „idegileg kimerült” nőket a 19. században

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra