Múlt-kor.hu

A modern hadsereg alapjait vetették meg a félelmetes janicsárok

A modern hadsereg alapjait vetették meg a félelmetes janicsárok

2018. október 25. 11:57 Múlt-kor

Gondoljunk egy napjainkban működő hadseregre, egyenruhával, állandó fizetéssel és különböző hadosztályokkal! Most pedig ezt helyezzük el ezt a múltban! Sikerült? Ha legfeljebb az 1800-as évekig, a napóleoni háborúkig forgattuk vissza az időt, meg fogunk lepődni: a modern hadviselés úttörőit a középkorban kell keresni, ráadásul a „hitetlenek”, vagyis a muszlimok között. A modern hadviselés hajnalán a janicsárok, az oszmán haderő gyalogsága egyfelől hosszú éveken át fenyegetést, másfelől a hatékonyság terén követendő példát jelentettek Európa fegyveres erői számára.

A tökéletes hadsereg

Megjelenésük az 1300-as évek közepére tehető: az oszmánok – akik egy évszázaddal később már birodalomként kebelezték be az antik Bizánc maradványait – akkoriban még csak egy kis csoportnak számítottak, akik Anatólia más emírségeivel háborúztak, valamint határ menti háborúkat vívtak helyi nomád nemzetségek segítségével. A helyzet azonban egy ambiciózus és látnoki képességekkel rendelkező szultán, I. Murád hatalomra lépésével megváltozott. Az uralkodó a Balkánról kiinduló, Európa nagy részének elfoglalására törekedő, terjeszkedő politikát indított. A nagyratörő katonai stratégia fegyveres alapját a janicsárok hada képezte (török: yeni çeri, azaz az „új sereg”).

Az újonnan megalakult hadsereg bővítése érdekében Murád létrehozta a devsirme intézményét, azaz a gyermeksarcot, egy olyan emberéletben fizetendő adónemet, melyet minden alávetett keresztény nép köteles volt „megfizetni”. A sorozásért felelős csapatok a 6-7 évnél idősebb gyerekek körülbelül egyötödét vitték el: a gyengébb fizikumúakat udvari szolgaként foglalkoztatták, az erősebbekre viszont hosszú évek kemény katonai kiképzése várt az oszmán kaszárnyákban. „Általában – magyarázza Michele Bernardini, a nápolyi L'Orientale Tudományegyetem Oszmán Birodalom történetével foglalkozó docense – a harcra ’genetikusan’ kevésbé alkalmas társadalmi osztályokban nem is kutattak jövőbeli janicsárok után: a földműveseket például előnyben részesítették a kézművesekkel szemben.” A kemény és embertelen kiképzés legjobbjai – vagy talán helyesebb, ha azt mondjuk, túlélői – bátor és elnyűhetetlen, képzett janicsárokká váltak. Bár ők alkották a hadsereg előőrsét, mégis elsősorban a szultán – akire mindenki, mint „Isten földi árnyékára” tekintett – testőreiként tekintettek rájuk, akiért ha kellett, az életüket is feláldozták.

Nem kevésbé fontos tényező volt továbbá az iszlámhoz való hűség kérdése, amely hitre a jövő janicsárjait általában erőszakkal térítették át. „A janicsárok között a legnagyobb számban a szláv etnikumhoz tartozók képviseltették magukat: főként bosnyákok, szerbek és bolgárok” – pontosít Bernardini. „Jelen voltak azonban az albánok, valamint kisebb létszámban a görögök is. Kezdetben kevesen voltak, körülbelül kétezren, ráadásul nem nézték őket jó szemmel, főképp az öntelt türkmén lovasság becsülte le őket, akik szerint [a janicsárok] csak egyszerű gyalogságot alkottak.” Ez a vélemény azonban az „új sereg” katonai sikereinek köszönhetően hamarosan megváltozott. Az 1396-os nikápolyi csatában súlyos vereséget mértek a magyar királlyal szövetségben harcoló korszerűtlen francia lovasságra, Konstantinápoly 1453-es elfoglalása megadta a kegyelemdöfést a Keletrómai Birodalomnak, 1514-ben a çaldirani ütközetben pedig a perzsa ellenfél fizetett súlyos árat a tűzfegyverek alábecsüléséért. De az említett csaták csak töredékei azoknak a katonai sikereknek, amelyekhez a következő kétszáz évben a janicsárok hozzájárultak.

Bár jártasak voltak a szablyával és tőrrel folytatott közelharcban, képzett íjászok voltak, mégis leginkább a lőfegyverek használatára specializálódtak: az oszmán művészek gyakran kedvelt fegyverükkel, a szakállas puskával ábrázolták őket. Nem ez volt azonban egyetlen egyedi ismertetőjelük. „Mindenekelőtt a janicsárok olyan egyenruhát viseltek, amely évszázadokon át változatlan maradt, s melynek legjellegzetesebb eleme egy magas, fehér, gémtollal díszített katonai sapka, a börk volt” – magyarázza Bernardini. „Ezen túl jellemző volt a mehter, a zenés katonai masírozás, amely Törökországban a mai napig tovább él mint zenekari zene.

Vezetőjük az aga, azaz egy tábornok volt, minden zászlóaljnak, ortának saját lobogója és címere volt, mely utóbbit a janicsárok gyakran magukra is tetováltattak, mindemellett pedig különböző hadosztályokra bontották őket, a tüfekçiktől, azaz a muskétásoktól kezdve egészen az utászokig, akik az erődítmények aláaknázásával foglalkoztak. A leglényegesebb újítás viszont az előremutató katonai taktika terén mutatkozott meg: másokkal ellentétben ők nem rangok alapján sorakoztak fel, hanem mint egy emberek alkotta kígyó, cikk-cakk irányú mozgással rohamoztak, ezzel pánikot és fejetlenséget keltve az ellenség soraiban. Egy másik újítás a fizetésük volt: a janicsárok rendszeres fizetést kaptak még békeidőkben is, mikor leginkább rendfenntartóként és tűzoltóként működtek. Idővel földhöz juthattak, mentesültek az adófizetés alól, sőt, idős korukban, vagy harcképtelenné válásuk után visszavonulva nyugdíjban részesültek.

Ez a sajátos bánásmód egy már-már szerzetesi szellemiséghez vezetett a janicsárok esetében. Bevezették körükben a cölibátust, közösen imádkoztak „védőszentjükhöz”, az iráni misztikus Haçi Bektashoz, javaikat pedig a seregre kellett hagyniuk. S bár ezen szokások alapján hasonlóságot vélhetünk felfedezni a janicsárok és a nyugati keresztény világ lovagrendjei, például a Templomosok között, azonban az egyezések sora ezzel ki is merül. A janicsárokat luxus és pompa vette körül, mégis szolgasors jutott nekik, legalábbis eleinte. A leírások szerint csak bajszot növeszthettek, szakállat nem, a katonai hierarchia és a szabályok betartásának kényszere pedig még a konyhákban is jelen volt. Számos oszmán katonai vezetőnek főzéssel kapcsolatos nevet adtak: az orták (a janicsár sereg egységei, hasonlóak a mai ezredekhez) vezetői a çiorbac-ok, vagyis „a leves felszolgálói”, és az ascibashik, azaz a „főszakácsok” voltak. A konyhai edények is fontos szerepet kaptak: gyakori játéknak számított az egységek között az az ügyességi feladat, mikor a csapatoknak a kaszárnya étkezőtermeiben a lehető leghamarabb kellett visszaszerezniük a saját csajkáikat a többi közül. A felfordított serpenyők és mélytányérok pedig fontos jelentéssel bírtak a katonák számára, ugyanis ez az idővel egyre gyakoribbá váló lázadásokat jelezte.

Elit katonákból haszontalan bajkeverők

A XVI. századtól kezdődően az aranykor rendíthetetlen szigora gyengülni kezdett. A janicsárok pénzéhes és előjoghajhász katonákká változtak, akiken egyre inkább múlott egy-egy trónutódlási harc kimenetele. „Az egyre gyakoribbá váló testvérgyilkosságok esetében is, amit a trónvárományosok az ellenlábas eltávolítása érdekében rendeltek meg, a janicsárok pótolhatatlan szerepet töltöttek be” – mondja Bernardini. „Sokszor az ő segítségükkel dőlt el, ki lesz a következő uralkodó. Az 1600-as években például IV. Murád szultán testvére, Ibrahim húsz évet töltött el a szeráj aranyozott börtönében azért, hogy az uralkodó ne gyilkoltassa meg. A szultán leléptetése után a janicsárok szabadították ki a fogságból, és végül ők voltak azok is, akik megölték, miután őrültnek titulálták.”

A hadsereg hanyatlása tovább folytatódott: az 1600-as évek végén engedélyezték a janicsárok házasságkötését, lehetőségük volt második és harmadik állást vállalni (sokan kereskedtek), és karriert építeni korrupt üzelmeiknek köszönhetően. A cölibátus feloldása és a devsirme megszüntetése egy olyan foglalkozássá tette a janicsárságot, mely apáról fiúra szállt, s ami olykor biztos pontként szolgált a török családok gyermekeinek. A könnyelművé vált janicsárok egyre inkább problémaforrásnak számítottak, és gyakran fenyegetést jelentettek az elitre nézve. Felesleges, drága és hatástalan kaszttá váltak, ugyanis a fegyelem és a testedzés hiánya a hatékonyság rovására ment.

Ezt bizonyítja több komoly vereség is, mint például az 1683-as bécsi kudarc, mely azon túl, hogy örökre megállította az oszmánok európai terjeszkedését, bebizonyította a török hadsereg európai hadseregekkel szembeni alkalmatlanságát, melyek időközben sokat fejlődtek, miután tanultak korábbi taktikai és technológiai hibáikból. „Az Oszmán Birodalom, mely fénykorában Lengyelországig ért, illetve a janicsárság, mely egykor a katonaság elitjének számított, már csak árnyékai voltak önmaguknak” – magyarázza Bernardini. „Nem véletlen, hogy II. Mahmud, az 1800-as évek első szultánja és újítója megszüntette a janicsárságot: elsősorban a hadsereget akarta megreformálni és tudta, hogy ennek legnagyobb akadálya éppenséggel a saját ’testőrsége’.”

Ahogyan a krónikák mesélik, a „boldog esemény”, azaz a vég 1826-ban jött el: a janicsárok sokadik lázadása vérengzésbe csapott át. Minimum négyezer janicsár vesztette életét Isztambul kaszárnyáinak ágyútüzében. A szultán egykori védelmezőinek története véresen ért véget; a már haldokló félhold birodalma pedig kevesebb, mint egy évszázaddal később mindössze egy epizód maradt a történelemkönyvek lapjain.

Az albán, aki elárulta a szultánt és egy keresztény „beépített ügynök”

A „legnagyobb lázadó janicsár” cím az 1700-as években élt albán Patrona Halilt illeti. Már felnőttként sorozták be, s miután egy oszmán hadihajón szolgált, dezertált és Isztambulba szökött, ahol megismerkedett Musu Bese zöldségkereskedővel, egykori janicsárral. Vele és más lázadó katonákkal együtt 1730-ban népfelkelést robbantott ki III. Ahmed szultán ellen. Néhány hétre irányításuk alá vonták a birodalmat, olyannyira, hogy az új uralkodó, I. Mahmud kinevezése is Halil felügyelete alatt történt, és ő volt a felelős a többi magas rangú tisztviselő kinevezésért, valamint a tisztogatásokért is.

Az irányítás azonban kicsúszott a kezei közül. Sorozatos rossz döntései miatt az oszmán vezetők Halil ellen fordultak, és a janicsárok vezetője, a janicsáraga szervezkedni kezdett ellene: egy ürüggyel az udvarba hívatta, ahol a szultán szeme láttára leszúrták. Halil meggyilkolása után széleskörű tisztogatás vette kezdetét, melynek során mintegy hétezer embert végeztek ki.

Konstantin Mihailovič a szerbiai Ostrovicában született 1430 körül. Húsz éves lehetett, mikor elrabolták a törökök és besorozták janicsárnak. Hosszú éveken át titokban gyakorolta az ortodox vallást, és a muszlimok ádáz ellenségeként élte az életét. Személyes tragédiaként élte meg II. Mohamed elsöprő katonai sikereit a Balkán-félszigeten, illetve Konstantinápoly, a bizánci kultúra bölcsőjének elestét.

Innen jött az elhatározása, hogy mindent papírra vet, amit látott: a katonai taktikákat, az iszlám jogi rendszer, a shari'a működését, a szokásokat, a törökök erősségeit és gyengeségeit. Ezáltal, még ha nem is szándékosan, de tanácsokkal látta el a keresztény vezetőket – akik ellen kénytelen volt harcolni –, hogyan is nyerhetnék meg a háborút.

Könyve, a „Török krónika, avagy egy janicsár visszaemlékezései” ötszáz évvel később is megbízható forrás. Paradox, hogy bár muszlimokkal szembeni leküzdhetetlen megvetését nem titkolta, írásában elismerte, hogy a birodalom hatékonyan működik, s ezzel párhuzamosan kritizálta az európaiak szűklátókörűségét és együttműködésre való alkalmatlanságát is.
 

A modern hadsereg alapjait vetették meg a félelmetes janicsárok

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra