Múlt-kor.hu

A mellszobraik alapján így nézhettek ki Róma császárai

A mellszobraik alapján így nézhettek ki Róma császárai

2019. március 4. 17:44 Múlt-kor

A legújabb korokból már számos képi ábrázolást ismerünk a történelem fontosabb személyeiről, ám az ókori politikusok kapcsán sokszor a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, ha az ősi, kopott, több ezer éves szobrokat nézve próbáljuk elképzelni, hogy ők irányították valaha például Rómát. Egy fiatal spanyol szobrász leleményes ötlettel igyekszik humanizálni a régmúltat.

A heves Caesar

Ha az ókori Rómára gondolunk, általában épületek, szobrok, faragványok, irományok jutnak az eszünkbe, ugyanis mára – a kézzel fogható eredményeket tekintve – főként ezek maradtak a hajdani birodalomból, amely alapvetően határozta meg a nyugati civilizációt. A későbbi korokkal ellentétben arcokat nehezen tudunk társítani a fontosabb szereplőkhöz, ugyanis a szoborábrázolásokon kívül szinte semmi sem örökítette meg őket. Egy szobor pedig – egy festménnyel vagy egy fotóval ellentétben – kevéssé tudja érzékeltetni, hogy kétezer évvel ezelőtt is ugyanolyan hús-vér emberek éltek, mint mi.

Egy fiatal spanyol szobrász egy különösen jól sikerült projekttel igyekszik humanizálni a római kort. A Krisztus előtti és utáni első század három híres uralkodóját, Julius Ceasart, Augustust és Nero császárt jelenítette meg élethű szobrokon, mégpedig a fennmaradt mellszobraik alapján újraalkotva. A hiperrealista ábrázolások modernebb szemszögből közelítenek a római történelemhez, amire valóban nagy szükség van mostanság. A Césares de Roma névre keresztelt projekt célja, hogy a klasszikus kultúra didaktikus elsajátítását az emocionális tanulás is segíthesse.

Megbocsátani nem mindig jó

Caius Julius Ceasar (Kr. e. 100-44) fiatalkora óta tehetséges politikus volt, ezt mi sem támasztja alá jobban, minthogy több mint öt évtizeden át túlélte a Krisztus előtti első században a római köztársaság végének vérzivataros évtizedeit. A köztársaság legjelentősebb államférfija egyben kiváló hadvezér is volt, egy évtized leforgása alatt meghódította Galliát, Germaniát és Belgicát, valamint partra szállt Britanniában is. Miután véget értek galliai kormányzóságának évei, Kr. e. 49-ben hazatért Rómába, hogy újra pályázzon a konzuli tisztségre.

A hagyományok szerint nem léphetett volna be fegyverekkel Itália földjére, ő azonban nem bocsátotta el légióit, hanem velük vonult az Örök Város felé. Az ismét kitörő polgárháborúban győzelmet aratott, és diktátor lett, valamint élete végéig viselhette a konzuli és számos egyéb címet. Miután legyőzte ellenségeit, imperátori címmel is felruházták, ami a régi királyokra emlékeztette Róma népét, ám arra ügyelt, hogy a koronát ne fogadja el. Bár hihetetlen nagylelkűen viszonyult a néphez, nem vette észre, hogy a diktatórikus külsőségek mennyit ártanak neki. Az sem volt túl bölcs elgondolás, hogy megbocsátott ellenségeinek, akik titkos összeesküvésbe kezdtek.

Élete utolsó napján elköltötte ropogós kenyérből, olívaolajból, citromléből és mézből álló szokásos reggelijét, majd elindult a Curia épülete felé. A legenda szerint felesége, Calpurnia hiába kérlelte, hogy ne menjen. Egyébként maga a politikus sem kívánt a szenátusba menni, mivel rosszat álmodott, és a madárjósok jelentése sem volt túl biztató. Csakhogy a nép körében terjedt a hír: Caesar állítólag nagyon beteg, nem képes a feladatát elvégezni, így hát mennie kellett. Útközben még átnyújtottak neki egy jelentést, ami az ellene készülő összeesküvésre figyelmeztette, de nem olvasott bele. Kár volt. Hatvanan rontottak rá, 23 szúrást ejtettek a diktátoron, azonban csupán egy volt halálos.

Augustus, a bölcs császár

„Két leányom van, és mennyi bajom van velük! Az egyik a köztársaság, a másik Iulia” – fakadt ki egy alkalommal az idős Augustus (Kr. e. 63 – Kr. u. 14), akinek császári uralma idején egy szem gyermeke, a temperamentumos, három férjet elfogyasztó, olykor orgiákat rendező, végül száműzött Iulia minden bizonnyal sokkal több fejfájást okozott, mint maga Róma.

A sovány, alacsony termetű Gaius Octaviust kevesen vették komolyan, amikor Caesar meggyilkolása után kiderült, nagybátyja örökbe fogadta, és vagyona zömét ráhagyta. A 19 évesen a polgárháború közepébe csöppenő ifjú azonban nem rettent meg, és zseniális politikai érzékkel – ha kellett, légiókkal vonult Róma ellen, vagy tisztogatásokba kezdett –, a „festine lente” (lassan járj, tovább élsz) filozófiáját követve végül egyedül maradt a politikai porondon. A türelmes és állhatatos Octavianus a heves Ceasarral ellentétben pontosan értette népe gondolkodását, és úgy ragadta magához a hatalmat, hogy a köztársasági hagyományokat tiszteletben tartotta.

Az augustusi jelzővel illetett császár több területet hódított meg az Örök Város számára, mint bárki előtte vagy utána, uralma idején Róma virágzott, területén béke honolt. A Princeps szerény körülmények között, egyszerű, még mozaikot sem látott házban élt, kizárólag olyan öltözékben járt, amelyet a család nőtagjai szőttek, és meglepően keveset evett.

A magát költőként is kipróbáló, ugyanakkor a helyesírással nem sokat törődő császár unokáit is túlélte. Bár olykor szeretőknél kereste a kalandot, harmadik felesége, a hűséges, ám végtelenül ravasz – egykor ádáz ellenségétől, Claudius Nerótól elcsábított – Livia mellett haláláig kitartott.

Nero, az őrült uralkodó

Nero (54-68) testesíti meg napjainkban a tébolyult uralkodó archetípusát, nem ok nélkül. Kompetens uralkodó volt azonban, és igen hathatós segítsége is volt ebben, mint például tanítója, az író Seneca. Mindazonáltal kétségtelenül gyilkos hajlammal bírt, első áldozata mostohatestvére, Britannicus volt, akivel osztoznia kellett volna a hatalmon. Feleségét, Octaviát elhagyta szeretőjéért, Poppaeáért, majd hűtlenség koholt vádjával kivégeztette.

Nerót azzal is vádolják, hogy a terhes Poppaea halálát szintén ő okozta (a történet szerint halálra rugdosta), ennek azonban ellentmond, hogy halála után mély gyászba merült, és második felesége testét nem hamvasztatta el a római szokás szerint, hanem az egyiptomi szokásnak megfelelően bebalzsamoztatta. Ezután egy Poppaeára állítólag megszólalásig hasonlító rabszolgafiút kasztráltatott, majd elvette „feleségül”, és halott neje nevén szólította.

A népszerű mítosszal szemben nem Nero idézte elő a nagy római tűzvészt 64-ben, és nem nézte lantján játszva az égő várost – azonnal a bajba jutottak megsegítését kezdte el szervezni, valamint az újjáépítést. Kétségtelen, hogy Nero túlságosan is rajongott saját zenéjéért, illetve költészetéért – szenátorainak gyakran kellett végigülnie végtelennek tűnő előadásait, emiatt pedig az emberek hajlamosak voltak elhinni a tűzvésszel kapcsolatos híreszteléseket is.

A nép ellenszenvét tovább fokozta, amikor a leégett városrészen építette fel a „Domus Aureát”, azaz „aranyházat”, saját palotáját. Nero emellett kíméletlenül üldözte a keresztényeket, Róma hírnevét pedig megtépázta azzal, hogy a különféle játékokon, köztük a görög olimpián is neki kellett nyernie több versenyszámban akkor is, ha be sem fejezte a versenyt. Végül egy katonai lázadás vetett véget uralmának, amely után véres, háromoldalú polgárháború következett.

A mellszobraik alapján így nézhettek ki Róma császárai

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra