A megtorlásra szabott új törvényekkel bosszulta meg 1956-ot a Kádár-diktatúra
2023. november 4. 15:02 Csernus Szilveszter
„Kb. 280 emberre szabtak ki halálos ítéletet... A bíróságok munkájába a párt nem avatkozott be” – jegyezte meg 1985-ben Kádár János Mihail Gorbacsovnak az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlása kapcsán. Kádár 1956. november 4-én, Nagy Imre beszédével szinte egy időben mutatkozott be a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fejeként, majd közel egy hónappal később hozzákezdett a párt által már december 2-án ellenforradalommá minősített események véres megtorlásához. Az új rezsim nem csak sortüzeket rendelt el, hanem a börtönöket és siralomházakat megtöltő koncepciós pereket indított a Szovjet Hadsereg támogatásával. A törvényesség látszatának fenntartása még a „megújult” pártnak is kihívást jelentett.
A megtorlások jogi háttere
Miután 1956 novemberében világossá vált, hogy a szabadságharcot a katonai túlerő eltiporja, decemberben semmivé foszlott az új Kádár-kormány és a társadalom közti konfliktus tárgyalásos úton történő rendezésének reménye is. Mivel a munkástanácsokkal nem tudott megegyezni az úgynevezett „szolnoki csapat”, a november végétől a tüntető tömegekbe vezényelt sortüzek jelezték: az új hatalom nem kegyelmez a forradalmi hangulatnak.
A megtorlás első felvonását a forradalmat leverő szovjetek hajtották végre. Georgij Malenkov, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnak küldött adatai szerint a Szovjet Hadsereg a novemberi harcok idején 7250 főt vett őrizetbe, s köztük 860-at hurcolt a Szovjetunióba.
Mint közismert, 1956 decemberétől sorra születtek a halálos ítéletek, ismét megteltek a börtönök, fegyházak. Elméletileg 1961-ig Magyarország büntető törvénykönyvét a Csemegi-kódex (1878. évi V. törvénycikk), és az annak általános részét lecserélő 1950. évi II. törvény alkotta, ám azok rendelkezései nem adhatták egy megtorlógépezet jogi alapját, halálbüntetés például csak emberölés esetén volt kiszabható.
A Kádár-kormány – megőrzendő a jogszerűség látszatát – törvényerejű rendeletekkel alapozta meg az „ellenforradalmi elemek” likvidálását. Ez a mechanizmus tipikusan a szocializmus korára jellemző, ugyanis a látszatszerepet betöltő Országgyűlés átlagosan évszakonként ülésezett, és ritkán alkotott ötnél több törvényt évente (beleértve a költségvetésről szólókat is).
A Rákosi-, illetve a Kádár-korszak legjellemzőbb jogforrásai így ezek a törvényerejű rendeletek (röviden: tvr.), amelyeket az államfői funkciókat ellátó Népköztársaság Elnöki Tanácsa hozott az 1949-es ún. sztálinista alkotmány alapján – ez felruházta az Országgyűlés jogkörével, amennyiben utóbbi nem ülésezett. A NET elnöke 1952 óta Dobi István volt, aki Kádár 1956. november 7-i miniszterelnöki kinevezése után is megőrizte pozícióját, ezzel biztosítva a rendszer kontinuitásának látszatát.
Kádár János portréja (Kép forrása: Wikipédia / Dutch National Archives / CC BY-SA 3.0 nl)
A NET már 1956 decemberében kiadta a megtorlás leghírhedtebb jogszabályát, az 1956. évi 28. törvényerejű rendeletet a rögtönbíráskodás elrendeléséről. A rendelet bevezetője szerint „nagy mennyiségű lőfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavarkeltők és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában (...) Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétől sem riadnak vissza (...) a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – szólt az immár ellenforradalommá minősített forradalomról a jogszabály.
A rendelet december 11-i hatállyal rögtönbíráskodást rendelt el szándékos emberölés, gyújtogatás, fosztogatás, közérdekű üzemek rongálása, lőfegyver, robbanószer engedély nélküli tartása esetére. Szintén hasonló elbírálásban részesült az a személy, aki a tudomására jutott információk ellenére elmulasztott feljelentést tenni (ez a hozzátartozókra nem vonatkozott). A közérdekű üzemek rongálásával kapcsolatos bűntettnek minősült még a sztrájkolás, a munka lassú vagy hibás végzése és az azokra való felhívás is.
A halálosztó paragrafus
Az 1956. évi 28. számú tvr.-t két nappal később egészítette ki az 1956. évi 32. törvényerejű rendelet, amely egy igen súlyos, mindössze kétsoros kiegészítést fűzött elődjéhez: akit az említett rögtönítélő bíróság bűnösnek nyilvánított, arra „egyúttal halálbüntetést szab ki”.
Így minden fentebb felsorolt cselekmény halálos bűnnek minősült. A jogi háttér megteremtésével 1956. december 15-én meghozták és végrehajtották a megtorlás első ezen rendeletekre támaszkodó halálos ítéletét, amely koncepciós perek hosszú sorát nyitotta meg. A statáriális bíráskodást 1957 novemberéig a katonai bíróságok végezték.
Alapvető változásokat hozott az 1957. évi 4. törvényerejű rendelet a gyorsított büntetőeljárás szabályozásáról, ugyanis általa lett kivégezhető az is, aki az elkövetéskor már a 16. életévét betöltötte. Ez a rövid életű szabályozás példátlan volt a magyar jogtörténetben, ugyanis az akkor hatályos Btk. a huszadik életév betöltéséhez kötötte a halálbüntetés alkalmazását, amit később az 1961-es törvénykönyv is átvett.
Leghíresebb áldozata az 1957. évi 4. törvényerejű rendeletnek a „Blaski József és társai” perének másodrendű vádlottja, az 1941-es születésű Mansfeld Péter volt, akit 18. születésnapját bevárva végeztek ki – elvileg „törvényesen”, ugyanis ezt a rendelet lehetővé tette. Blaskit és négy társát egy 1958 februárjában elkövetett cselekmény miatt próbálták elítélni, de a 17 éves Mansfeld vallomásában magára vállalt minden, „a népi demokratikus államrend elleni szervezkedést”, megmentve ezzel társait, köztük a családapa fővádlottat. Emlékét ma több utca és szobor őrzi.
A forradalom mártírja, Mansfeld Péter
A megtorlások emellett igyekeztek a közvéleménnyel és a külföldi sajtóval elhitetni, hogy a forradalmárok gyilkosok, közönséges bűnözők. Emiatt nem egyszer a hamis vád eszközéhez nyúlt a megtorló gépezet – a leghíresebb ilyen kivégzett az éppen szigorlatozó orvostanhallgató, Tóth Ilona volt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
