Múlt-kor.hu

A kötéltáncos elefántoktól a rendőrséget helyettesítő kutyákig – hat meghökkentő tény az ókori Róma állatairól

A kötéltáncos elefántoktól a rendőrséget helyettesítő kutyákig – hat meghökkentő tény az ókori Róma állatairól

2018. március 12. 19:22

A római arénákban tartott állatviadalokról mindannyian hallottunk már, de a rómaiak nem csak kegyetlenkedtek az állatokkal: sokukat nagy becsben és szeretetben tartottak, de volt hogy egyszerű divatos versengésből vagy presztízsszerzés érdekében vásároltak egzotikus fajokat. Melyek voltak a rómaiak legnépszerűbb házi kedvencei? Honnan kerültek a macskák Európába? Milyen mutatványokra képes egy elefánt?

Madarak, mint a szerelem metaforái

Jelentős mennyiségű bizonyíték van arra, hogy a rómaiak kedvencként is tartottak állatokat, ezek közül a forrásokban leggyakrabban említettek a madarak voltak, különösen a római nők körében. A madarak népszerűségére már csak a latin nyelvű szerelmes költészetből is következtethetünk, több mint hétszáz utalást találni a fennmaradt versekben mind háziasított, mind vad madarakra. A vad madarak befogása sokszor szerepel metaforaként a kiszemelt elcsábítására, a kalitkában levő madár a „megfogott” szeretőre, a haldokló és halott madarak a szerelem múlására vagy egy viszony végére utalnak. Talán az egész ókor leghíresebb madara Lesbia kedvenc „verebe”, amelynek életét és halálát a költő Catullus két versben írta le. A tudományban csak Lesbia-versekként ismert ciklus versei közül kettőben Catullus a madarával játszó római matróna képét úgy írja le, mint aki el akarja terelni gondolatait szeretőjéről. Valószínű, hogy a „veréb” valójában egy kék kövirigó volt, a verébnél sokkal díszesebb és könnyebben szelídíthető faj.

Úgy tűnik, hogy a kalitkában tartott madarak a római kultúra egyedi fejleményei voltak, ugyanis nem szerepelnek sem a görög, sem az egyiptomi kultúrában. Magyarázatul esetleg az szolgálhat, ha a madarak tartását a tágabb értelemben vett luxuscikk-divat részeként nézzük. A bizonyítékok legjelentősebb része a felsőbb osztályok madártartásáról szól. A madárházban vagy kalitkában tartás része volt annak a divatos versengésnek, amely a késő köztársaság korától átívelt a császárkoron. Ennek további részei voltak például a görög szobrok gyűjtése, az építészetre fordított bőkezű adományok, a nagy kertek tervezése és kiépítése, valamint az állatkertek, madárházak és halastavak létrehozása.

A feláldozott házikedvencek

Talán a legfigyelemreméltóbb utalás a házi kedvencek tartására egy levél, amelyet ifjabb Plinius Kr. u. 104-ben írt barátjának, Attius Clemensnek. Ebben Marcus Aquilius Regulus kamasz fiának temetését írja le, az azt kísérő erőszakos és morbid eseményekkel együtt. Regulus, hisztérikus gyásztól hajtva, a levél szerint a halotti máglyánál feláldozta fia háziállatait, köztük két gall pónilovat, több kutyát, valamint kedvencként tartott fülemüléket, papagájokat és feketerigókat.

A Regulus fia által tartott (illetve valószínűleg helyette rabszolgák által gondozott) állatok száma mutatja az apa gazdagságát és státuszát, vagy talán inkább a magas státuszra vágyakozását és fia emiatt való kérkedő elkényeztetését. Regulus látszólagos lelkiismeret-furdalás nélküli mészárlása talán nem is a felfoghatatlan mértékű gyász őrült állapotára utal, hanem inkább egy cselszövő hideg és számító mutatványára, aki a nyilvánosság szimpátiáját keresve igyekszik felhívni magára a figyelmet.

Kedvenc és a rend őre: a kutya

A római kor kisebb és nagyobb városaiban a nagy testű kutyákat leginkább őrzési feladatokra tartották, de ez nem jelenti azt, hogy gazdáik ne gondoltak volna rájuk kedvencként is. Hasonló kettős szerepe lehetett a vadász- és pásztorkutyáknak is. Nem úgy tűnik azonban, hogy a kutyák tartása hasonló presztízskérdés lett volna, mint a madaraké.

Több fekete-fehér küszöbmozaik maradt fenn Pompejiben amely házőrző vagy házi kedvenc kutyát ábrázol, közülük a leghíresebb az úgynevezett „tragikus költő házából” a „cave canem”, azaz „óvakodj a kutyától” feliratú. A nagy, fekete-fehér bozontos kutya láncon van tartva, de ugat és harap az ajtóban álló felé. Egy másik mozaikon szereplő láncos kutya védi Paquius Proculus házát, míg egy szegecses nyakörvet viselő, kötéllel kikötött kutya jelenik meg egy járdarészleten, amely ma a nápolyi régészeti múzeumban található. Egy negyedik pompeji kutyamozaik Caecilius Iucundus házában található, de ezen az eb összekuporodva alszik. Sotericus pékségének bejáratánál egy oszlopra festve őrködik egy ülő kutya, egy a városból előkerült reliefen pedig egy sürgéssel teli kovácsműhely padlóján alszik egy másik. Ha a Pompejiben láthatóan elterjedt őrkutyatartást az egész birodalom városaira vetítjük, megállapítható, hogy a kutyák fontos szerepet játszottak az otthon és a város biztonságában egy olyan korban, amikor nem létezett szervezett rendőrség.

Pompeji elpusztult ebei

Pompeji kutyáinak témája kapcsán nem hagyhatjuk szó nélkül az évek során előkerült csontvázakat, valamint a széles körben ismert gipszöntvényt, amely egy halálán levő kutyáról készült 1874-ben Marcus Vesonius Primus házának feltárásakor. A szerencsétlen állat bronzveretes nyakörvénél fogva kikötözve a hátán fekszik nyilvánvaló kínjában összekuporodva, lábaival a levegőben, miközben kétségtelenül levegőért kapkodva vonaglik a földön halálakor. Ez a Kr. u. 79-ben bekövetkezett tragédia ikonikus emléke, amely Pompeji embereit és állatait egyaránt elpusztította. További kutyáktól származó csontmaradványokra leltek a kutatók a város számos pontján, melyek közül a legérdekesebb talán a Menander házában talált nagyméretű kutya oldalán fekvő csontváza. Az eb a jelek szerint túlélte azt, amikor a hamu betemette, és ezt követően fulladhatott meg.

A római kutyaszobrok, kedvenc kutyák sírkövei, kutyákra utaló feliratok és kutyákat nevesítő sírfeliratok, valamint a gazdák síremlékeit díszítő kutyaábrázolások elegendő gyakorisággal fordulnak elő ahhoz, hogy arra következtessünk, népszerű háziállatok voltak a korban. A fajták között találni nagy molosszuszokat, az ír farkaskutyához hasonló fajtákat, agár vagy lurcher típusú ebeket, máltai selyemkutya méretű kisebb kutyákat, és apró ölebeket is.

Honnan érkeztek a házimacskák?

Általánosan elfogadott tény, hogy a macskákat először Egyiptomban és Mezopotámiában háziasították, és kereskedelem vagy az e régiókból utazó emberek révén juthattak el Európába. Pompejiben az előkerült macskacsontok száma igen alacsony – szó szerint egy maréknyi –, és a városban elpusztult élőlények gipszöntvényei között sem találni macskákat. Feltételezhető, hogy ebben a vidéki városban Kr. u. 79-ben még nem volt divat a macskatartás, de Rómában ekkor már létezhetett. A későbbi római régészeti lelőhelyeken, mint például Nápolyban, lényegesen több macskacsontot találni. A leletanyag alapján a 4. századra pedig már meglehetősen gyakorivá váltak a macskák szerte a birodalomban.

Csakúgy, mint a házőrző és vadászkutyák esetében, lehetséges, hogy a rómaiak főként egerek és patkányok leölésére tartották a macskákat házaikban, boltjaikban és nyilvános helyeiken, és csak másodsorban tekintették őket házi kedvencnek. Míg sok kutya nevét ismerjük római feliratokról, egyetlen macskanév sem ismert, ami talán utalhat kedvencként való népszerűségükre, pontosabban annak hiányára a korban. A macskák otthoni körülmények közötti képi ábrázolása aránylag ritka. A meglévő példákon általában a macskák vadászösztönei vannak kiemelve, nem pedig a békés és szerető természetük. Talán a leghíresebb ilyen kép egy padlómozaik Santa Maria Capua Veteréből, amely ma a nápolyi régészeti múzeumban található. Egy madáritató alatt vadászó macskát ábrázol, amely egyik mancsát kieresztett karmokkal megemelve fúj kiszemelt áldozataira, két papagájra és egy galambra, támadásra készen. Egy másik ismert mozaikpanelen Pompejiben az úgynevezett faun házában egy halott vadmadarat, talán fürjet a szájában tartó macska található. A macskás jelenet alatt két kacsa, egyéb madarak és tengeri halak szerepelnek.

Panem et circenses

A rómaiak háziállat-tartására utaló bizonyítékokkal éles kontrasztot képez a jelek szerint a Kr. e. 3. században kezdődött állatviadalok elképesztő kegyetlensége az arénákban. A korai műsorszámok egyszerű bemutatók voltak, melyeken a köznép megismerkedhetett olyan egzotikus állatokkal, amelyekkel amúgy csak az elit sokat utazó tagjai, vagy azon római arisztokraták találkozhattak, akik vagyonukat és kapcsolataikat saját vivariáik, azaz állatkifutóik feltöltésére használták. Volt hogy az olyan egzotikus állatokat, mint például az elefántokat, táncolni, kötélen táncolni, vagy tárgyakat felvenni idomították idősebb Plinius és más ókori szerzők leírásai szerint.

A rómaiak által venatio, azaz vadászat néven ismert erőszakot és harcot tartalmazó mutatványok lehetséges, hogy Kr. e. 186-ban kezdődtek, amikor oroszlánok és leopárdok szerepeltek egy Marcus Fulvus Nobilior által szponzorált műsorszámban. Hogy az állatok egymás, vagy emberek ellen harcoltak-e itt, nem ismert. A venatio jellegű események minden bizonnyal a gladiátorküzdelmek kultúrájából alakultak ki. Ilyen állatviadalok még Kr. u. 523-ban is voltak.

A nyilvános gladiátor- és állatviadalok szponzorálása arra szolgált, hogy Róma leggazdagabb és leghatalmasabb polgárai fitogtassák vagyonukat és emeljenek státuszukon, befolyásukon és hatalmukon. Maga a támogatás a politikai versengés színterévé is vált a késő köztársaság korában, és a császári bőkezűség egyik arca lett. Augustus császár Res Gestaejában, mely egy számszerűsített összefoglalása uralkodásának és eredményeinek, büszkén írja le, hogy az uralkodása alatt tartott 26 venatión összesen 3500 afrikai állatot öltek meg, magasra helyezve a lécet a későbbi császárok számára.

Amikor Iuvenalis római költő panaszkodott a kései 1. és korai 2. század polgárainak politikai apátiájára, amikor a nép nem reagált az uralkodók indokolatlan és szeszélyes viselkedésére, egy később híressé váló kifejezéssel élt: ezek a polgárok csak panem et circensesre vágytak, kenyérre és cirkuszra, és ennyivel meg is voltak elégedve. A császárok közül is sokan kihasználták, hogy a tömeges szórakozás nyújtása és időről időre ingyen gabona osztogatása könnyen elvonja a kritikusok figyelmét uralkodásuk negatív aspektusairól. Az ilyesfajta látványosságok rendezése valóságos szükséges stratégiává vált a birodalom hatalmának láthatóvá tételére Rómában.

A kötéltáncos elefántoktól a rendőrséget helyettesítő kutyákig – hat meghökkentő tény az ókori Róma állatairól

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. nyár: Szerelmes uralkodók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra