A „házsártos nők zablája” – egy kegyetlen eszköz története a kora-újkori Európából
2017. október 24. 14:03
A kora-újkori emberek nem nézték jó szemmel, ha az asszonyok túl sokat fecsegtek vagy éppen, ha férjüket szidalmazták. Az ilyen „engedetlen asszonyok” megfegyelmezésére terjedt el leginkább Skóciában és Angliában a házsártos nők zablájának nevezett eszköz, amely pokoli kínokat okozhatott viselőjének, amikor az megpróbált beszélni.
Bár a közvélekedés általában a középkorhoz kapcsolja a morbid és erőszakos büntetések kultúráját, a kora újkor embereinek sincs miért „szégyenkeznie” ezen a téren, sőt kegyetlenségben gyakran talán felül is múlták elődeiket. A korabeli erősen vallásos felfogás szerint a fizikai fájdalom és a szenvedés révén a bűnös személy megszabadulhatott bűneitől, ezért előszeretettel alkalmaztak kínzással és nyilvános megszégyenítéssel járó büntetéseket is – gyakran olyan helyzetekben is, amelyeket ma már nem igazán sorolnánk az igazságszolgáltatás hatáskörébe.
Így például, a korszakban nem nézték jó szemmel, ha egy nő túl sokat fecsegett és pletykálkodott vagy éppen, ha a férjét szidalmazta. Mivel pedig a különféle büntetésmódok kidolgozásánál előszeretettel nyúltak a „szemet szemért” elv alkalmazásához, egy olyan eszközt alkottak az „engedetlen asszonyok” megfegyelmezésére, amely éppen a beszédben akadályozta őket. Így született meg a házsártos nők zablája (scold’s bridle).
Ez lényegében egy vasból készült szájkosár volt, amelyet általában úgy alakítottak ki, hogy a rácsos szerkezetet a fejre helyezve a beszéden kívül semmilyen más tevékenységet ne akadályozzon, így a látást sem. A zabla belső részén egy, a szájba nyúló vasdarab szolgált arra, hogy az áldozat nyelvét leszorítsa, ezzel teljesen megfossza őt a beszéd képességétől. Egyes esetekben a fémdarabon egy golyót vagy tüskéket is elhelyeztek, így viselése nem csak kényelmetlen, hanem fájdalmas is volt és minden megszólalási kísérlet komoly sérülésveszéllyel járt.
Európában leginkább a Brit-szigeteken volt elterjedt a használata. Első írásos említése 1567-ből származik, amikor a skóciai Edinburgh városában egy Bessie Tailiefeir nevű nőt ítéltek a zabla viselésére (egy órán keresztül) miután azzal rágalmazott egy Thomas Hunter nevű férfit, hogy hamis mértéket használt egy földvita során. A bizarr büntetőeszközt évszázadokon keresztül alkalmazták és az észak-angliai Lancashire megyében még az 1856-os évben is használatban volt.
A zabla viselésére kényszerített nőket férjük gyakran végig is vezette a városon, hogy ezzel szégyenítse meg őt. Hasonlóan a kalodába zárt bűnösökhöz, az így közszemlére tett szerencsétlen asszonyokat is szabadon lehetett szidalmazni, dobálni és köpdösni is. A német területeken talált zablákon gyakran találkozhatunk egy kis csengővel is, amely szintén arra volt hivatott, hogy felhívja a járókelők figyelmét az arra haladó bűnösre.
Az eszköz megjelent az amerikai gyarmatokon is, de ott sokkal inkább a kalodába zárás vált az „engedetlen asszonyok” megfegyelmezésének eszközévé. A zablát itt leginkább a rabszolgák esetében alkalmazták.
Bár a zablát elsősorban asszonyok büntetésére használták, néhány feljegyzés tanúsítja, hogy előfordult, amikor férfiakra is felhelyezték. Így járt például egy bizonyos Patrick Pratt 1591-ben Aberdeen vasárosában, míg Dundeeban 1650-ben ítéltek egy férfit arra, hogy egy teljes napon keresztül viselje a némító maszkot.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
