A bíbor tizenhárom árnyalata – divat és szépségápolás a császárkori Rómában
2015. november 30. 08:32
Iuvenalis, az i. sz. 1-2. században élt római költő egyik szatírájában döbbenten számol be egy, az előkelő római hölgyek öltözőszobáiban mindennapossá váló jelenetről, amint egy jómódú asszony barátnői társaságában megkorbácsolja a frizurája elkészítésével megbízott rabszolgáját. A büntetés a szolgálólány vérlázító hanyagságának eredménye: a sütővassal begöndörített tincsek a gazda elvárásai ellenére nem lettek egyforma hosszúak. Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy óriási különbség van a mai és a kétezer évvel ezelőtti szépségápolási technikák között, ez a kis epizód is bizonyítékul szolgál a módszerek és az eszközök hasonlóságára. Az ókori Rómában a lányok és asszonyok legalább annyira odafigyeltek arra, hogy csodás hajkoronával, ápolt bőrrel és feltűnő ékszerekkel csábítsák el a férfiakat, mint a mai – testi fenyítéstől szerencsére már eltekintő – hölgyek. Míg azonban manapság a filmsztárok, énekesek és modellek határozzák meg a trendeket, a császárkori Rómában az uralkodók feleségei léptek fel divatdiktátorként.
A szőke tincsek bűvöletében
A római nők különös figyelmet fordítottak a hajápolásra. Míg a köztársaság időszakában az egyszerű, hátrasimított, és hátul kontyban összefogott hajviselet vált meghatározóvá, a császárkor évszázadait már a frizuradivat állandó változása jellemezte. Az i. sz. 1. évszázadtól kezdve a magasabb társadalmi osztályokból származó nők hajviseletének tekintetében a római udvar által meghatározott divat vált mérvadóvá. Az udvar döntő szerepére jellemző, hogy egyes ókori faragványokat csak az azokon ábrázolt nők frizurája alapján lehet datálni.
Egyes korokban az uralkodófeleségek újító törekvései extravagáns hajkölteményeket eredményezett, amelyeket manapság már csak megmosolyognánk. Traianus felesége, Plotina császárné diadémmal kettéválasztott, elvises beütésű, vagy Iulia Domna, Septimius Severus feleségének leginkább egy bírói parókára emlékeztető frizurája egyaránt különös divathóbortról árulkodik. Mint a Iuvenalis által megörökített jelenetben is láthattuk, a rómaiak már ismerték a göndör fürtöket varázsoló hajsütővasat. Mivel az eszközt faszénen forrósították fel, használata töredezetté tette, kiszárította a hajszálakat. Begöndörítés előtt a haj roncsolódásának megakadályozása érdekében illatos olajokat használtak. A zselé akkori megfelelője a gyanta volt, és a római nők haját gyakran gyöngyökkel díszített, vagy aranyszálból font hajháló fogta össze.
A római nők számára nemcsak hajuk formája, színe is lényeges volt. Mint az i. sz. 2-3. században élt korai keresztény szerző, Tertullianus írja Az asszonyi cicomáról (De cultu feminarum) című művében, a római nők már ekkor is az Appeninektől északra fekvő területeken élő germán nők szőke hajkoronáját irigyelték. A vörös vagy szőke hajért cserébe még azt is hajlandók voltak elviselni, hogy a rendszeres hajfestés következményeként kihullhatott a hajuk, vagy kisebesedhetett a fejbőrük. Elterjedtek voltak a parókák is, amelyeket általában a germán nők levágott hajából készítettek.
A hajfestés gyakorlata az erősebbik nemet is elérte: gyakran az őszülő aggastyánok is befestették a hajukat. A férfiak esetében az arcszőrzet kérdése is nagy súllyal esett latba. Rómában sokáig a simára borotvált arcbőr volt divatban (Nero kivételével minden császár ezt preferálta), ám az ókori görög kultúra szerelmese, Hadrianus császár az i. sz. 2. század első felében meghonosította a szakállviselést. Az új divat egészen Nagy Konstantin császár uralkodásáig meghatározta a férfiak kinézetét. A szőrtelenítésre mindkét nem képviselői gondot fordítottak. A „mindössze” a hónaljszőrzetüket eltávolító katonákon kívül a férfiak és nők egyaránt a teljes testfelületüket leborotváltatták a római fürdőkben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
