Múlt-kor.hu

A 19. században még kínzóeszközként használták a „futópadot”

A 19. században még kínzóeszközként használták a „futópadot”

Az 1800-as években alighanem senki se szeretett volna önszántából felszállni egy „futópadra”, ez ugyanis azt jelentette volna, hogy éppen fájdalmas „leckét” kap a kemény munka áldásos hatásairól. Ráadásul egy börtönben.

A taposómalom (az angolban a taposómalmot és a futópadot ugyanazzal a szóval, a treadmillel jelölik) kínzóeszközként való alkalmazását a 19. század elején vezették be, amikor a büntetés-végrehajtás atyaúristenei egy olyan szerkezet megalkotásán fáradoztak, amely ugyan nem halállal bünteti az elítélteket, de felér egy halálbüntetéssel – olvasható a Smithsonian cikkében.

Feltalálója, az angol mérnök Sir William Cubitt úgy vélte, az eszköz segíteni fog „megreformálni” a makacs és lusta börtönrabokat. Cubitt a korabeli börtönreformerekhez hasonlóan úgy vélte, az elítélteket szorgalomra kell nevelni, és ha ennek az az ára, hogy megjárják a poklot, hát legyen. A futópad (taposómalom) 19. századi, leginkább egy óriási fogaskerékre emlékeztető változatában a raboknak egy hatalmas kerékre szerelt „lépcsőkön” kellett lépkedniük.

Később a malomiparban valamint vízszivattyúknál is igénybe vették ezeket az emberi erővel hajtott szerkezeteket, a rabok tekintetében azonban másról volt szó. Esetükben egy haszontalan, de kimerítő kínzási eljárásról volt szó, amely megfelelt a kemény munkával történő vezeklés viktoriánus ideáljának. A foglyoknak rendkívül hosszú „műszakokban” több ezer lábnak (egy láb 30,48 cm) megfelelő távot kellett megmászniuk. A szegényes táplálkozás mellett ez az erőfeszítés gyakran vezetett sérülésekhez és betegségekhez, ez azonban nem akadályozta meg a brit és az amerikai büntetés-végrehajtásiv intézeteket, hogy ilyen szerkezeteket vásároljanak.

Taposómalmot kínzóeszközként elsőként Angliában használtak 1818-ban, majd az eszköz négy évvel később már New Yorkban is megjelent. A korabeli „futópad” az amerikai városban egy 18 méter hosszú, a börtön közelében található kétemeletes kőházban kapott helyet – írta Hugh Macatamney 1909-ben, New York történetéről szóló könyvében. Kétpercenkként megszólalt egy csengő, ilyenkor az egyik rab leülhetett egy kicsit pihenni, míg egy másik átvette a helyét. A művelet ily módon folyamatosan, több órán át tartott.

Bár Macatamney szerint a rabok gabonát őröltek, a történészek újabb generációi bebizonyították, hogy valójában erről szó sem volt. Anélkül, hogy azzal bármilyen célt is elértek volna, az elítéltek 2500 lábnak (762 méternek) megfelelő távot „lépcsőztek” óránként.

A New York-i börtönfutópad felállítását követően a szerkezet az egész Egyesült Államokban elterjedt. Nem véletlenül. 1824-ben egy James Hardie nevű börtönőr arról számolt be, hogy az eszköz még a legdacosabb elítélteket is megszelidíti. Úgy gondolta, főként a taposómalom monoton szilárdsága kelt rémületet a foglyokban.

Az Egyesült Államokban idővel egyre gyakrabban kaptak más, igyancsak fárasztó, de eredménnyel kecsegtető feladatokat a foglyok: ilyen volt például a gyapotszedés, a kőtörés vagy a kőműves munka. Angliában azonban továbbra is népszerű maradt a szerkezet, egészen addig, míg a 19. század végén végül – túlzott kegyetlenségére hivatkozva – beszüntették az alkalmazását, majd 1902-ben be is tiltották az eszközt.

A taposómalom kései áldoazatai közé tartozott a homoszexualitása miatt 1895-ben két év kényszermunkára ítélt Oscar Wilde, akit akár napi hat óránt keresztül is „dolgoztathattak” a kegyetlen szerkezeten. Nem túlzás kijelenteni, a „futópadozás” hozzájárult a három évvel szabadulása után bekövetkezett halálához.

A 19. században még kínzóeszközként használták a „futópadot”

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. ősz: Kalandos középkor

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra