Múlt-kor.hu

5 látszólag jelentéktelen pillanat, amely történelmet írt

5 látszólag jelentéktelen pillanat, amely történelmet írt

2019. május 2. 14:59 Múlt-kor

A történelmet gyakran alakítják apróságok, amelyekről az ember akkor, abban a pillanatban nem is gondolná, hogy a jövő generációjának életét vagy ismereteit módosíthatja. Lehet ez egy levél, amely életben tartotta az egyik leghíresebb írónőt, Jane Austent, lehet akár egy bátor cselekedet, ahogy Miep Gies rejtegette Anne Frankot családjával. Mind az öt eset adott valamilyen értéket az utókornak, akár dokumentumot, mint forrást, akár egy olimpiai világcsúcsot, vagy akár egy szigorú börtönreformot. 

Egy levél 1783-ból, amelyen Jane Austen élete múlott

Jane Austent a XVIII-XIX. században élt híres írónőt és regényeit, mint a Büszkeség és balítélet, talán senkinek sem kell bemutatni, ám azt kevesen tudják, hogy az utókor egy levélnek és az anyai szeretetnek köszönheti, hogy a művek egyáltalán létrejöhettek, ugyanis Jane Austen 7 évesen súlyosan megbetegedett.

A családja a 7 éves Jane-t nővérével Cassandrával együtt unokatestvérükhöz, Jane Cooperhez küldte Oxfordba, ahol akkoriban Ann Cawley vigyázott rájuk. A nevelőnő a lányokkal együtt Southamptonba költözött, ahol a testvérpár súlyosan megbetegedett, mint kiderült mandulagyulladástól szenvedtek. Akkoriban az orvostudomány bizonytalansága okán először a halálos diftéria és tífusz jeleit vélték felfedezni, és a kezelés is igen kezdetleges volt a korszakban. Jane állapota egyre romlott, olyannyira, hogy már bizonyos volt, szervezete nem tud megküzdeni a fertőzéssel, ennek ellenére megmagyarázhatatlan okokból Cawley nem vette a fáradtságot, hogy a távol lévő szülőket minél hamarabb értesítse.

Az unokatestvér Jane Cooper ahogy tudomást szerzett rokonai állapotáról, azonnal levelet írt nagynénjének és együtt érkeztek meg Jane-hez és Cassandrához egy olyan gyógynövénnyel, mely állítólag hatásosan kúrálja ki a betegséget. A lányok hazatértek édesanyjukhoz, aki minden tőle telhetőt megtett gyermekei egészségéért, így hála a gondos rokonnak és az anyai szeretetnek nem vesztett az utókor egy ilyen jelentős irodalmárt, mint Jane Austen. Az értelem és érzelem című regényében az egyik főszereplő, Marianne Dashwood súlyos betegségének jelenségét talán saját élményei inspirálhatták.

Miep Gies és társai, akik Anne Frank családját rejtegették

Anne Frank neve a XX. századi eseményekkel összefonódva vált ismertté, lelkileg megrázó naplója komoly forrásként szolgál a náci Németország időszaka iránt érdeklődők számára. Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülése megpecsételte a zsidó származású állampolgárok sorsát, ezt 5 évvel később a Kristályéjszaka folyamán a lakosok maguk is megtapasztalhatták, amikor a zsidóellenes erőszakhullám végigsöpört egész Németországon. Sokan már a Führer kancellári kinevezését követően rövid időn belül elhagyták az országot, ilyen volt a Frank család is, akik Hollandiába emigráltak. Sajnálatos, hogy végzetüket így sem kerülhették el, csupán késleltették azt, barátaik támogatásával, ahogy Miep Gies is segítette őket.

1942-ben a Wannsee-nál lezajlott konferencián meghozott „Endlösung” nyilvánvalóvá tette, hogy mi vár a Frank családra és társaikra. Ekkorra Otto és Edith Frank lányaikkal Amszterdamban, üzletük egy kisebb melléképületben bujkáltak, ahol július 6-át követően több zsidó család is igyekezett menedékre lelni a nácik elől. A rejtőzködést Frankék egykori alkalmazottainak lojalitása tette lehetővé, akik közé Miep Gies is tartozott. A hölgy a családfő irodai asszisztense volt, aki társaival rendszeresen gondoskodott a családról, akár élelmiszer akár egyéb igények terén egészen 2 év és 35 napon keresztül, amiről Anne naplója részletesen beszámol.

1944. augusztus 4-én az épület összes lakóját letartóztatták a német hatóságok, amit korábban egy árulás következményének tulajdonítottak, ám Gertjan Broek kutatásai új magyarázatot adtak a történtekre. A holland történész által fellelt dokumentumok szerint az sem kizárt, hogy véletlen bukkantak a családra és a többi bujkálóra, feltehetően korábbi nyomozások okán indítottak ismételten vizsgálatot az épületben. Az érintettek szempontjából ez már lényegtelen, a letartóztatás után először a Westerbork tranzitállomásra szállították őket, onnan pedig egyenes út vezetett Auschwitzba. Anne és testvére, Margot alig egy-két hónapot töltöttek ott, ősszel már Bergen-Belsen táborában találták magukat. Mindketten a tífusz áldozatai lettek, még szomorúbb, hogy néhány héttel a táborok felszámolása előtt haltak bele a betegségbe.

A lány naplóját a deportálás után Miep Gies találta meg, aki abban a reményben őrizte, hogy egyszer majd visszaadhatja tulajdonosának, ám az egyetlen, aki életben maradt a családból, az édesapa, Otto Frank volt. Miután a Szovjetunió megszállta Európa felét és a táborokat megszüntették, a napló a lány apjához került. Miep Giesnek köszönhetően a család számára megadatott még 2 év együtt, még ha rejtőzködniük is kellett, ráadásul betekintést kaphatunk a megőrzött dokumentum által a korszak viszonyaiba, így a hölgy a történelem egy darabját legalább megmentette.

Elizabeth Fry, az elítélt nők megmentője

A brit büntetés-végrehajtási intézet Newgate-ben 1768-1902 között őrizte az elítélteket, akiket a bírósági ítélet letöltendő börtönbüntetéssel sújtott. Szörnyű állapotok uralkodtak az intézményben. Elizabeth Fry elhatározta, hogy megváltoztatja. A hölgy egy jómódú kvéker család gyermekeként látta meg a napvilágot 1780-ban. A kvékerek (Barátok Vallásos Társasága) olyan vallási közösséget alkottak, akik szigorú erkölcsi szabályok szerint, papság és szertartások nélkül éltek a XVII. századtól fogva, kezdetben Angliában, majd népszerűségük következtében más kontinensek lakói is szimpatizáltak velük, ma a XXI. században az USA, Latin-Amerika és Afrika is rendelkezik ilyen csoportokkal. Talán ez a szellemiség vezette jótékonykodásra, és arra, hogy a börtönlakóknak is segítséget nyújtson.

Elizabeth hozzáment Joseph Fry-hoz és 11 gyermek édesanyja lett, majd megkezdte filantróp életvitelét. Kezdetben gondoskodott a szegényekről, ezt követően egy nagyszabású projektbe fogott, létrehozott gyerekek számára egy vasárnapi iskolát. 1809-ben Londonból East Hambe költöztek, ahol az új város is sokat nyert a hölgy jelenlétén, itt úgyszintén részese volt egy olyan iskola megalapításának, ahol az anyagilag nehéz helyzetben lévő családok gyermekei tanulhattak. Az oktatás támogatása mellett az egészségügynek is figyelmet szentelt és megszervezte a környéken élő kiskorú lakosság körében a himlő elleni vakcinák beadását.

Az említett börtön körülményeinek és lakóinak megreformálásához igen korán nekifogott, az iskolai és az oltási projekt szinte be sem fejeződött, Elizabeth 1813-ban már a newgate-i intézettel kapcsolatos terveit kezdte megvalósítani. Az ott uralkodó viszonyokról egy, a kvéker közösséghez tartozó társától, Stephen Grellet-től értesült, hamarosan pedig személyesen is meggyőződhetett róluk. Lesújtotta a látvány, amikor két nő egy halott csecsemőről a ruhákat azért volt kénytelen levenni, hogy egy élőt felöltöztethessenek, így első lépésként azonnali ruhaosztást kezdeményezett.

1816-ban ismét ellátogatott a börtönbe, ahol szembesült a nők eldurvult jellemével, az iszákossággal és az erőszakkal. Ekkor szélesebb körű reformokat indított el, a gyerekeknek itt is biztosított egy iskolát, valamint kinevezett egy felügyelőnőt, aki a börtönlakókat szemmel tartja. A felügyeletet komolyabb szintre emelte és létrehozta a Ladies’ Newgate Association nevű szervezetet, hogy tagjai az intézet élére választott igazgatónőt napi rendszerességgel ellenőrizzék. A társaság megalapításával párhuzamosan, szabályokat alkotott az intézmény számára, például tilos volt a köpködés, a kártyajáték, a veszekedés vagy az erkölcstelennek ítélt könyvek olvasása. Az intézkedéseknek köszönhetően az elítéltek egy idő után elfogadták Elizabeth rendelkezéseit és szabályait, így sikerült egy, a börtönbeli viszonyokhoz képest normális életvitelt kialakítani.

Fáradozásait és reformjait országa is elismerte, aminek egyik bizonyítéka, hogy az 5 fontos bankjegyen egy ideig az ő arcképe szerepelt, később ugyan Winston Churchillre cserélték. Egy másik árulkodó jele, hogy hazájának sokat jelentett filantróp tevékenysége, hogy halálát követően nem sokkal 1849-ben létrehoztak egy róla elnevezett szervezetet, mely az egykori női elítéltek a társadalomba való integrálódását segíti a letöltött évek után.

Harriet Tubman, a XIX. század „Fekete Mózese”

Az amerikai rabszolgatartó társadalom kialakulásának gyökere egészen a XVIII. század végéig nyúlik vissza, ekkor, az 1780-as évektől kezdték a nemesített hosszú szálú gyapotot termeszteni South Carolina és Georgia vidékén. A nyersanyag irányt olyannyira megnőtt a piaci kereslet, hogy 1794-ben már megtízszereződött az eladásra kínált mennyiség. 1820-ra a monokulturális gyapottermesztés elvezetett délen a gyapotövezet, más néven a Gyapotkirályság kialakulásához. A növekvő igénnyel párhuzamosan szaporodtak a gyapotültetvények, melyek a fekete lakosok temérdek számát kötötte továbbra is a rabszolgaság állapotához. A jelenség ellen az 1830-as években két irányzat lépett fel, a mérsékelt gradualisták, akik fokozatos és kártérítéssel egybekötött felszabadítást kívántak elérni, valamint az abolicionisták, akik a rabszolgaság azonnali eltörlését követelték.

Harriet Tubman 1822-ben született egy fekete rabszolgacsalád gyermekeként eredetileg Araminta Ross néven az Egyesült Államokban. Már 5 éves korától keményen dolgozott az ültetvényeken egészen 20 éves koráig, amikor elhatározta, hogy elszökik és a szomszédos államban telepszik le szabad emberként. Utazásának részletei ugyan homályosak, ám egy biztos, „Minty” az abolicionisták által az 1830-as években kiépített földalatti vasutat használta. A földalatti vasút és „személyzete” egészen 1860-ig üzemelt mintegy 50 ezer rabszolgát eljuttatva a szabad államokba és legfőképpen Kanadába. A szökést követően nevet változtatott, hogy fedezze kilétét, aggodalma nem is volt alaptalan. 1849-ben Philadelphiába érkezett, ám egy évvel később a szenátus egy olyan törvénycsomagot dolgozott ki, amelynek egy pontja megszigorította a szökött rabszolgákról szóló 1793-as törvényt, kötelezve a szökevényeket a visszatérésre és büntetéssel sújtva a szökésben vagy rejtegetésben vétkes személyeket.

Harriet Tubman nem hagyta magára sorstársait és maga is együttműködött az abolicionistákkal, hogy segíthessen rabszolgák tömegének a szabadság elnyerésében, saját családjának menekülését is ő felügyelte. A becslések szerint közel 300 ember köszönheti a bátor nőnek a szabadulását. Állítólag miután elég pénzt keresett, hogy a helyszínről elhozhassa a rászorultakat, ősszel és télen rendszeresen Marylandbe utazott, hogy a hosszú éjszakák leple alatt menekíthesse ki az ültetvényen dolgozókat. A legalkalmasabb időpont erre a szombat éjjel volt, mivel a vasárnapot szabadnapként tartották számon, így rendelkeztek egy nap előnnyel, mire az ültetvényes észrevette a munkaerőhiányt.

Bátorsága nem kizárólag a menekítésben teljesedett ki, ugyanis Harriet volt az első, aki nőként rohamot indított az 1861 és 1865 között lezajlott polgárháborúban. Emlékét az USA a mai napig életben tartja, elismerésként pedig 2016 áprilisában bejelentették, hogy Harriet Tubman arcképe szerepel majd a 20 dolláros bankjegyen.

Luz Long és Jesse Owens a berlini olimpián

Adolf Hitler augusztus 1-jén nyitotta meg az 1936-os berlini olimpiát, amelyen részt vett a távolugró számban az amerikai fekete bőrű Jesse Owens és a német Carl Ludwig, azaz Luz Long is. Jesse Owens, a négyszeres aranyérmes sportoló augusztus 3-án a 100 méteres síkfutásban, 4-én a távolugrásban, a következő napokon pedig 200 méteres síkfutásban és 4×100 méteres férfi váltócsapat tagjaként is győzelmet aratott.

Kezdetben az olimpikonnak még a részvétele is kérdéses volt nyilvánvaló okok miatt, majd 1933-ban Hitler elfogadta, hogy színesbőrű résztvevők is érkezhetnek a megmérettetésre. Állítólag további nehézségeket okozott fogadtatásában, hogy a Führer nem kívánt kézfogás útján gratulálni Owensnek, ám a szóbeszéd szerint a színfalak mögött mégis fogadta a bajnokot és gratulált neki. Elképzelhető, hogy a pletyka megalapozott volt, tekintve, hogy a férfi később nyilatkozatában nem a náci Németország fogadtatásában talált kivetnivalót, hanem saját hazája közönyében és hozzáállásában, amit a 100 évvel korábbi viszonyok örökítettek az amerikai társadalomra.

A távolugráson kívül biztosan szerezte a másik három érmet, ám ez a szám komoly nehézségeket állított a sportoló elé.  Két sikertelen kísérlettel kezdett, így a fináléba jutás is kérdéses volt, ám bejutása után sem szívesen indult el. Az, hogy rekordot döntött és aranyérmet szerzett, nagymértékben köszönhető német riválisának Luz Longnak, aki egyrészt arra biztatta, hogy igenis vegyen részt a döntőben, másrészt tanácsot adott az ugráshoz és a mozdulathoz, amit Owens megfogadva nemcsak megnyerte a számot, hanem olyan rekordot állított fel, amit még 25 évig egy sportoló sem volt képes túlszárnyalni.

Maga Owens szintén így értékelte Luz Long tettét, akinek ebből kifolyólag csupán a dobogó második helye jutott. Visszaemlékezéseiben Luz Longot egyszerre tartja számon barátjaként és legerősebb vetélytársaként, aki bátorította és segítette, hogy elérje a távolugrásban a történelem hatodik világcsúcsát.

5 látszólag jelentéktelen pillanat, amely történelmet írt

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra