Múlt-kor.hu

Kuncz Aladár - öt év pokoljárás a Nagy Háborúban

Kuncz Aladár - öt év pokoljárás a Nagy Háborúban

2014. június 23. 12:05

Épp a tengerhez táncolt ki a múlató társaság az esti fáklyafényben, amikor átszólt csinos táncosnője válla fölött Kuncz barátja, Orbók Loránd: „Megüzentük Szerbiának a háborút!” És ezzel vége lett a békés nyárnak. „Vége volt a gondtalan életemnek. Vége a fiatalságnak" - írja Csender Levente az Irodalmi Magazin legújabb számának hasábjain.

Valóságos divat lett Franciaország

Százöt éve éppen, hogy Kuncz Aladár 1909-ben először Párizsba érkezett. A francia nyelv tanára volt, imádta a francia kultúrát. Sírt örömében, amikor konflisa a Gare de l’Estről a Quartier Latinba vitte. Aztán a háború kitöréséig minden nyarát ott töltötte, s egy ízben tizennégy hónapot ösztöndíjjal. Párizs után Franciaország nyugati partjaira keveredett, és Bretagne-ba szeretett bele.

Számos frankofil magyar került, így vagy úgy Franciaországba ez idő tájt. Valóságos divat lett Franciaország. A magyar fiatalok jobban érezték magukat a breton falvakban, mint bármelyik magyar nyaralóhelyen. Pedig akkor még volt Abbáziánk, Fiuménk, a Monarchia területén belül is el lehetett utazni a tengerhez, de látva a Finisterre vöröslő szikláit, az ember sok mindent megért. Kuncz és barátai újra és újra visszamentek, pedig Párizstól is tizennégy óra vonatút Morlaix, pláne Budapesttől, ahol Kuncz Aladár gimnáziumi tanár volt, vagy Kolozsvártól, ahol az író apja és testvérei éltek – és mégis.

A magyar ifjak vásári komédiákat rendeztek a fürdővendégeknek egy kis breton faluban, Carantec-ben, díjakat tűztek ki a legszebb breton dalra, a legrégibb breton táncra, fazékjátékkal és lepényevéssel szórakoztatták a népet. Épp a tengerhez táncolt ki a múlató társaság az esti fáklyafényben, amikor átszólt csinos táncosnője válla fölött Kuncz barátja, Orbók Loránd: „Megüzentük Szerbiának a háborút!” És ezzel vége lett a békés nyárnak. „Vége volt a gondtalan életemnek. Vége a fiatalságnak. Úgy éreztem, hogy huszonnyolc évemmel befejeztem az életemet, vagy legalábbis befejeztem egy életmódot, egy régi világot” – írja Kuncz A fekete kolostor első lapjain.

A francia sajtóban egyre nagyobb visszhangot kapott a kezdetben jelentéktelen hír. Mit tudták a breton halászok, hogy ki az a Ferenc Ferdinánd, és hol van Szarajevó? Nem sejtették, hogy ezért mozgósítják majd őket. Egy Ferenc Ferdinándért. És voilà. Masíroztak ők is.

A kint rekedt magyarok jöttek volna haza, de már nem volt mivel. Párizsig még eljutottak, de vonat már nem indult Budapestre. A nagykövet széttárta kezét, feleségével autóba ült, és faképnél hagyta a várakozó osztrák–magyar állampolgárokat. Mint megcsalatott szerelmesek álltak a követség előtt az osztrákok, magyarok és a Monarchia valamennyi népe. Csak mert szerették a franciákat. Tehettek ők arról, hogy Gavrilo Princip… Hogy épp az ellenséges ország állampolgárai lettek hirtelen? Változtak ők egy fikarcnyit azokban a napokban, hogy rajongókból ellenségekké váltak? Dehogy, csak épp a világ fordult egyet körülöttük.

Azt még akkor nem sejtették, hogy milyen borzalmak várnak rájuk. Pár nap múltán állatszállító vagonokba terelve vitték őket a Perigueuxi-i karanténba. Onnan aztán tovább. Az egészben a legrosszabb a kiszámíthatatlanság volt. Nem tudták, hogy hová viszik őket, és meddig tart az egész hercehurca. Kuncz Aladár kétszáznegyven sorstársával Noirmoutier szigetére került egy néhai bencés kolostorba. A szigetet egy olyan út kötötte össze a szárazfölddel, ami csak apálykor volt járható. A fekete kolostorból ritkán mozdultak ki. Vízért esetleg, miközben a helyiek boche-oknak nevezték és leköpték a foglyokat. A foglyok között volt idegenlégiós, vándorasztalos, látnok, tudós, hastáncos, banktisztviselő – mindenféle réteg képviseltette magát. A közös szenvedés aztán összekovácsolta őket.

Miközben ártatlanságuk teljes tudatában várták a börtön végét a dohos szobák szalmazsákjain, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem villámháborúról van szó. Hírek csak cenzúrázva jutottak be a fekete kolostorba. Kuncz életében alapvető változások kezdődtek. A külső eseményekről fokozatosan a belső lelki folyamatokra került át a hangsúly. Fontossá váltak az olvasmányélmények, az irodalmi disputák Németh Andorral, az álmok. Többször álmodott Kolozsvárról.

Élet a fekete kolostorban

Egy szökési kísérletük volt. Néhány merész vállalkozó földalatti folyosón kijutott a kolostorból, két osztrák tengerész vállalta a várakozó hajó irányítását, de végül az ítéletidő, az evezők és a vitorla hiánya miatt nem tudtak elindulni, sőt, kis híján elsodorta őket az óceán. Kuncz, zsebében Assisi Szent Ferenc Fiorettijének francia fordításával, társaival együtt kénytelen volt visszaszökni a szobába, és újra átadni magát a végtelen várakozásnak.

Két év elteltével, 1916-ban a boche-okat átszállították Ile d’Yeu-re, egy, az óceánban jóval beljebb elhelyezkedő szigetre, melynek nagy része lakatlan, vad természet ma is. Főleg a nyugati partja, amit az óceáni szél állandóan ostromol. Egy római kori erőd romjai meredeztek a sziget nyugati szélén, de őket nem abba költöztették, hanem egy vizesárokkal körülvett földvárba, aminek falai között még további három évig tartott a rabság, a megaláztatás. Miközben a kontinensen folyt a vér, ők a dohos citadellában azon voltak, hogy közösséggé kovácsolódjon magyar, német, lengyel, román, cigány, és túléljék a megpróbáltatásokat.

Színdarabokat írtak, betanították a foglyoknak, elő is adták. Az osztrák banktisztviselő, Dr. Herz rájött a női szerepek játszása közben, hogy ki is ő valójában. Horváth cigány külön színházi zenekart szervezett, a színpadot, díszleteket maguk a foglyok készítették. „Az előkészületek, próbák sok időnket felemésztették, s nekünk nagy áldás volt ez, mert a téli hónapokban kibírhatatlanul sötét, nedves és hideg kazamatákban gyorsan, szinte észrevétlenül telt az idő.”

Persze azt továbbra sem tudták, hogy mennyi van még hátra. Reménykedtek, hogy hamar vége lesz, aztán ahogy az évek teltek, fokozatosan elfogyott a remény. A karácsonyt rendszerint azért tudták megünnepelni, mert Kuncz igazgatója a budapesti gimnáziumban, ahol tanított, gyűjtést szervezett, és a befolyt összeget elküldte a magyar foglyoknak. Az utolsó karácsonyon spanyolnátha ütötte föl a fejét és tizedelte meg az ile d’yeu-i foglyokat a nedves, penészes falak között.


Guillaume sergeant

A francia őrség nem bánt kesztyűs kézzel a foglyokkal. Ez alól egyetlen kivétel a köpcös Guillaume őrmester, aki civil életében pék volt és sokgyermekes családapa, és a sok gyerekére való tekintettel maradhatott a hátországban. Az ő idejében a kolostorban nincs fegyelem. A foglyok akár este tízig is énekelhetnek. „De Guillaume nem tudja, mit csinál. Ez a kövér, lesült képű, sűrű fekete bajuszú emberke olyan, mint egy nagy gyerek. Mindenen jóízűen nevet s mindenre azt mondja: „Je ’m en fous”. Magával sem törődik, de velünk sem.” A kolostor falain kívülre is elhallatszik a mulatozás. A falubelieknek nem tetszik a boch-ok viselkedése. Egyre-másra írják a feljelentéseket a prefektúrának, amiről egy ideig az őrmester nem vesz tudomást.  „… Guillaume nagyon derék ember. Eltréfálkozik mindenkivel…jól van a poroszokkal is. Egy ízben még fényképfelvételt is csináltatott magáról, amint a vár egyik boltíve alatt ölelkezve áll a német diákokkal s a két némettanárral. Később az életével fizetett meg ezért a képért. A közös kép és a fegyelem megsértése miatt büntetésből kiküldték a frontra. Indulása előtt ‒ karácsony éjszakáján ‒ még magához hívta az írót, akihez az alábbi szavakat intézte: „Tudom, mi az a Jézus, tudom, mi az a szeretet. Életemben sohasem bántottam senkit és kiküldhetnek százszor is a frontra, még sem fogok senkit sem megölni… Ezt akartam magának mondani és most igyunk egy pohár bort a szent, a boldog karácsonyestére.”  „mindjárt az első napokban elesett. Katonáit rohamra vezette, de maga nem nyúlt fegyveréhez, s úgy esett el, hogy a kezében szorongatott pisztolyból egy golyó sem hiányzott.”

Ekkor következett el Kuncz életében is a mélypont. Meglegyintette az őrület szele. Innen még vissza tudott térni, de tartalékai már kimerültek. Ha nem érkezik meg 1919 áprilisában a szabadulás híre, jó eséllyel foglal el ő is egy helyet az ile d’yeu-i temetőben. A szabadulás híre után még hosszú hetekig tartott, mire tényleg elindulhattak a szigetről Brest kikötője felé. Egy francia kisvárosban éjszakáztak, Challansban, az emberek bámulták a rongyos társaságot: „Ó szegények!, Ó, szegények!” – ismételgették. A szabadultakat követte egy férfi, mint később kiderült, Challans leggazdagabb polgára, és szóba elegyedett Kuncz-cal: „– Mondja, sokat szenvedtek, nagyon meggyűlöltek bennünket?

Elmondtam, hogy népeket, fajtákat gyűlölni nem tudok. A francia műveltséget, a francia népet továbbra is szeretem. Sokat szenvedett ez az ország, ami sok mindent megmagyaráz… De mindig érthetetlen marad előttem az a szokatlan gyűlölség, amellyel a hivatalos Franciaország az ártatlan magyar néppel viseltetett az egész háború alatt.”

A hazatérés

A svájci határtól még vissza akarták fordítani a foglyokat szállító vonatot, pedig már jó ideje véget ért a háború. Végül megkegyelmeztek nekik, és a foglyok öt év késéssel begördülhettek a Keleti pályaudvarra. Kuncz harmadmagával elindult Budára Laczkó Gézához. A villamosmegállóban hozzájuk lépett egy kispolgár:

„A sovány kopott ruhájú úr még egyszer megnézett, végigvizsgált mindhármunkat, azután a zsebéhez nyúlt: – Szabad egy Duna cigarettával megkínálnom önöket?... A résztvevő hang, amelybe mintha a hazatérőket fogadó minden szeretet beleszorult volna, egyszerre felhasította lelkünk fásultságát. Arcunkon csak most folytak le a szomorú viszontlátás könnyei…”

A Párizsba érkezés örömkönnyeivel kezdődik a regény, és a viszontlátás szomorú könnyeivel ér véget. Közben tíz év telt el, és valóban jól érezte az elbeszélő a regény elején, hogy véget ért egy világ a háború kitörésével. Öt év szabadság a francia partokon és öt év nyomorult rabság a francia szigeteken fölemelte, majd lesújtotta az írót.

A regény kitűnő példája annak, hogyan válik egy sokszínű heterogén embercsoport az évek alatt közösséggé, és arra is, hogy egy addig semmi kiemelkedőt nem nyújtó, átlagos franciás műveltségű, érzékeny íróból hogyan érlel ki pokoljárása egy korszakos művet.

Filmre kívánkozó történet, az emberi kapcsolatoknak finoman ábrázolt hálójával. Pontos és aprólékos megfigyelések jellemzik az egyes szám első személyben megírt regényt, amely kordokumentum is egyben, fotókkal, grafikákkal, karikatúrával, amiket különböző nációjú művészbarátok készítettek a fogság évei alatt. A fekete kolostor a legnemesebb erdélyi emlékirat-irodalom hagyományait folytatja.

Ma is ott áll a citadella Ile d’Yeu szigetén, ahol Kuncz és társai raboskodtak. A bejárat mellett a vár történetéről van egy ismertető. Ezen egy fél mondattal megemlíttetik, hogy az első világháború alatt itt tartották fogva az austro-hongroise-okat, de ennyi. Kunczék kazamatájában, az 52-esben ma pétanque klub működik.   

Csender Levente írása az Irodalmi Magazin legújabb számában

Kuncz Aladár - öt év pokoljárás a Nagy Háborúban

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra