Múlt-kor.hu


	Ezért kellett lerombolni az országos levéltár tornyát

Ezért kellett lerombolni az országos levéltár tornyát

2013. augusztus 29. 12:02

A második világháború során, Budapest ostromában a Magyar Országos Levéltár (ma Magyar Nemzeti Levéltár) súlyos károkat szenvedett el, épületében és őrzött iratanyagában egyaránt. Megsérült a fűtésrendszer kéménye, a Torony is, amelynek újjáépítése vagy visszabontása újjáélesztette a szükségességéről szóló korábbi vitákat. A helyreállítás költségei miatt végül 1945 nyarának végén lerobbantották, ezzel az épület korábbi arculata jelentősen átalakult.

Az ostrom adta meg a kegyelemdöfést

Az 1723-ban törvénnyel létrehozott, 1756-ban ténylegesen felállított Archivum Regnit, vagyis a Rendek, majd később az Ország Levéltárát a feudális intézményrendszer felszámolásával és a polgári állam kiépítésével 1874-ben átalakították. Az Országos Levéltár (OL) ez időtől fogva a hivatali írásbeliség maradandó értékű részének őrizetén túl a történettudomány forrásbázisául szolgáló tudományos intézménnyé is vált.

A levéltár hosszú ideig nem rendelkezett önálló épülettel, emiatt vagy alapítója (országgyűlés) vagy felügyeleti szerve (belügyminisztérium) épületében helyezték el. A működés (raktározás, feldolgozás, kutatás) feltételei korántsem voltak ideálisnak mondhatók, ezért a levéltár vezetői már nagyon hamar szorgalmazták az elegendő és megfelelő helyiséggel való ellátást, lehetőleg önálló, új épületben. Az elképzelés az 1890-es évek végén a politika jóindulatát is megkapta, a belügyminiszter és a miniszterelnök támogatása mellett a pénzügyminiszter is jóváhagyta az építkezést – legalábbis az előmunkálatok megkezdését.

Pecz Samu műegyetemi tanár, építész 1899-től kezdve folyamatosan dolgozott a különféle levéltári koncepciókon, bár az önálló új épület terve is többször bizonytalanná vált, azonkívül a megfelelő telek kiválasztása is hosszú, néha már-már kilátástalan procedúra volt. Végül 1911-ben megszületett a döntés, 1912-től létrejött az építkezés ügyeivel foglalkozó szakbizottság, 1913 októberében pedig elkezdődött az építkezés. A háborús viszonyok miatt a tervezettnél (1916) lassabban, de 1918-ra elkészült Magyarország első, kifejezetten levéltári célra épült, a korabeli modern levéltári szempontok szerint megtervezett levéltárépülete, amely – különösen gr. Klebelsberg Kuno belső díszítésre fordított figyelme után – joggal érdemelte ki az utókortól a „levéltári palota" minősítést.

Az épület egyik jellegzetes, de létjogosultságára vonatkozóan vegyes megítélésű eleme volt az a különleges torony, amely a fűtési rendszer kéménye, valamint a tűzoltáshoz szükséges víztartályt magába foglaló építészeti műtárgy volt.

A torony szükségességéről már a munkálatokat véleményező építési bizottságban is vita bontakozott ki. Az első ülésen, 1912. augusztus 28–29-én a kereskedelemügyi miniszter a víztorony létesítését „célszerűségi, szépészeti és takarékossági szempontból" is mellőzendőnek tartotta. Szerinte a célnak megfelelne a pincében elhelyezett víztartály, amelyből alkalmas szivattyúkkal biztosítható a megfelelő víznyomás. Hasonló véleményen volt Janicsek Andor fővárosi tűzoltó főparancsnok és Berczik Gyula miniszteri tanácsos is.

Hauszmann Alajos, az építkezés műszaki szakértője a víztorony mellett foglalt állást. Nézete szerint annak alkalmazása sokkal biztosabb, mert a szivattyúk felmondják a szolgálatot, és „manapság már víztornyokat mindenütt alkalmaznak". Az épület jellege is megkívánja ezt, ráadásul a torony léte szorosan összefügg a nagykéménnyel. Pecz Samu arra kérte a bizottságot, hogy hagyják meg az eredeti terv szerint a kéményes víztornyot. Csánki Dezső főigazgató a levéltár szempontjaira tekintettel csak annyit jegyzett meg, hogy „ha a torony felépítése tényleg oly nagy kiadással fog járni, akkor ő is annak mellőzését javasolja, mert attól fél, hogy a torony felállítása annyi költségbe fog kerülni, hogy emiatt más, a levéltárt érdeklő fontosabb dolgok létesítése elmaradna".

Horváth Emil államtitkár, üléselnök szavazásra kérte a bizottság tagjait, akik azonos arányban voltak a terv mellett és ellen. Az elnök, bár joga lett volna a kérdést eldönteni, inkább meghagyta a végső szó kimondásának lehetőségét a miniszterelnöknek. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy „a torony elhagyásában a tervező fantáziájának megnyirbálását látná". A torony így elkészült, és több mint két és fél évtizedig a budai vár északi részének városképileg meghatározó eleme lett a levéltár tornyos épülete.

"Torony dombra nem való"

Budapest ostroma (1944. december–1945. február) idején a levéltár épülete a harcok sűrűjében sok sérülést szenvedett. Nem kímélték a németek, emiatt aztán az oroszok sem, így az alkalmazottak áldozatos munkája ellenére közel 3100 iratfolyóméter iratanyag pusztult el, és az épület állagában is jelentős veszteségek mutatkoztak. 1945. január 25-én, majd február 12-én különösen súlyos bombatalálatok érték az épületet.

Az ostromot követően hamarosan megindult az újjáépítés, és bár az ország jelentős része romokban hevert, egyes épületek még így is kiemelt figyelmet kaptak, bár a (főképpen építőanyagban) korlátozott anyagi lehetőségek jelentősen megváltoztatták a helyreállítás sorrendjét és tartalmát.

Az iparügyi miniszter 1945. június 27-én helyszíni értekezlet összehívásáról értesítette az érintetteket: „Az Országos Levéltár Budapest, I., Bécsi kapu tér 4. sz. épületének irányításom alatt folyó romeltakarítási munkálatai annyira előrehaladtak, hogy a helyreállításnak a városrendezést és a városképet lényegesen érintő kérdéseiben kell állást foglalni. A várbástya peremén, igen exponált helyen álló és a múltban már sok bírálatot kihívó épület az ostrom alatt több helyütt megsérült. Így pl. az elsősorban figyelembe veendő torony". A helyreállítás mikéntjéről az értekezletnek kellett javaslatot tennie.

Az értekezlet résztvevői 1945. július 5-én az OL-ban ültek össze, hogy a helyreállítással kapcsolatos „városrendezési" kérdéseket eldöntsék. Jelen volt az Iparügyi Minisztérium öt tisztviselője (közöttük Sári Ignác államtitkár, az ülés elnöke), az Újjáépítési Minisztérium és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egy-egy képviselője, a Pénzügyminisztérium két főmérnöke, a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) műszaki főtanácsosa, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) műszaki tanácsosa, egy építész szakértő, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) gazdasági és műszaki hivatala képviselője, valamint a OL főigazgatója, igazgatója és két levéltárosa. A fő kérdés az volt, hogy a súlyosan megrongálódott tornyot lebontsák-e vagy sem, és ehhez a kérdéshez szorosan kapcsolódott az épület fűtésének problémája.

Az FKT képviselője, Vertse Dezső szerint a torony súlyos állapota végre alkalmat ad arra, hogy a sokszor kifogásolt tornyot eltávolítsák, bár az épület tömege és a Vár látképe miatt toronyra továbbra is szükség van. Dr. Lux Kálmán, a MOB főtanácsosa kijelentette, hogy a levéltár épülete „idegen elem Budapest városképében, különösen zavaró a 75 m magas torony a hegy tetején, a füstölgő torony pedig egyenesen építészeti nonsens". A torony mindenképpeni eltávolítását javasolta és újabb torony építését sem támogatta. Az elnök is úgy vélte, hogy „torony dombra nem való".

Reisz T. Csaba írásának folytatása és a kapcsolódó források a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán


	Ezért kellett lerombolni az országos levéltár tornyát

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra