Tényleg rászolgált Caligula a rossz hírnévre?

2013. július 31. 18:22

A modern zsarnokság fogalma közel kétezer évvel ezelőtt született, mégpedig a római császár, Caligula uralma (i.sz. 37-41) idején, akkor, amikor az őrültség és az önkényuralom találkoztak egymással. Ismeretes, hogy az i.sz. 41-ben, 28 évesen meggyilkolt uralkodó előtt is számtalan zsarnokot engedtek a trónszékekbe, ám Caligula volt az első, akinek a kezében ekkora hatalom összpontosult.

A zsarnok szó egyébként a görög türannosz szóból származik, amelynek az ókorban még semleges jelentése volt. Például Athén első türannosza, Peiszisztratosz (i. e. 600-527) a görög történelem egyik legszelídebb politikai vezetője volt, aki a kezében összpontosuló hatalom felhasználásával számtalan előnyt biztosított a polgároknak.

Peiszisztratoszt össze sem lehet hasonlítani a véreskezű Caligulával, aki a krónikák szerint hatalmas szenvedéllyel viseltetett a cipők iránt, nagyzási hóbortja volt, s a szadizmus és a szexuális perverzió vádját is fejére olvasták, utóbbi bűnt állítólag mindhárom lánytestvérével véghezvitte. Ráadásul furcsa kapcsolatban volt a háziállataival, az emberek iránti megvetése odáig fajult, hogy lovát, Incitatust konzultársává akarta megtenni.

A római történetírók azonban nem álltak le, s egyre több váddal illették a császárt, akinek népszerűsége soha nem látott mértékben zuhant még halálát követően is, így terjedt el fél évszázaddal később a nem túl hízelgő „kopasz Caligula” becenév is. De vajon igaz-e az a történet, hogy arra kényszerítette az apákat, hogy boldogságot erőltetve arcukra, díszes vacsora közben nézzék végig fiaik kivégzését vagy tényleg elvárta, hogy istenként imádja őt Róma népe?

Nehéz erre válaszolni, a sok pletyka egy része valószínűleg minden alapot nélkülöz, de túlságosan szkeptikusoknak sem szabad lennünk, véli Mary Beard brit történész. Egy cambridge-i régész például megtalálta annak a hídnak a nyomait, amely a császár palotája és Jupiter temploma között állhatott, s amelyen át Caligula bármikor átsétálhatott kedvenc istenével csevegni. Ugyanakkor a legszörnyűbb szóbeszédet sem szabad egyből elhinnünk, hiszen a császár életének szemtanúi ezekről nem is tesznek említést írásaikban. Semmi korabeli írásbeli nyom nem árulkodik például a vérfertőzésről.

Van egy érdekes leírás a zsidó származású Philo tollából, aki követként jelent meg a császári udvarban. Szerinte az uralkodó sokat próbált vele vicceskedni, némelyik mondata talán fenyegetőbben is hangzott, azonban csupán cukkolta a zsidóságot, amiért nem eszi meg a sertéshúst, miközben ő maga pedig bevallotta, hogy rá sem bír nézni a báránycombra. Továbbá beszámolt a császári palota fényűző berendezéseiről is.

Utóbbiról Caligula halála után 80 évvel Suetonius is írt. Írását figyelmesen olvasva rájöhetünk, hogy a császár tetteit ecsetelve állandóan kiemeli, a nép szerint mit tett a császár, így ő tehát hallomásból, s nem autentikus forrásból dolgozott. Nem túl megalapozott az a történet sem, mely során egy alkalommal a nagymamája nyitott rá, amint kedvenc húgával az ágyban múlatta az időt. Továbbá egyetlen római író sem beszél arról, hogy lovát konzullá léptette volna elő, csupán a rómaiak fecsegését öntötték szavakba. 

Az elmúlt évszázadok során a kép egyre sötétebb, Caligula pedig egyre durvább és agresszívabb lett a népi, majd később írói felfogásban. Egy idő után a rómaiak a zsarnokság mintaképét látták a fiatal, valószínűleg makacs halántéklebeny epilepsziában szenvedő császárban, amely képet az is megerősíthette, hogy a pretoriánusok tették el láb alól négyéves uralma után.