Múlt-kor.hu


	1913: utolsó békeév vagy utolsó válságév?

1913: utolsó békeév vagy utolsó válságév?

2013. május 30. 17:00

Az óriási léptékű önkormányzati fejlesztések sem tudták elfedni a 20. század elejének látens és kiéleződő konfliktusait, a modernizációval járó szociális és egyéb problémákat a világvárossá növő Budapesten. 1913 korszakhatár volt: az első világháború előtti utolsó békeév volt, de már minden ízében magán hordozta az elkerülhetetlen válság jegyeit – hangzott el a Budapest 1913: pillanatképek a főváros I. világháború előtti mindennapjaiból című, a Budapest Főváros Levéltára, a Legenda Közművelődési Egyesület és a Fiatal Levéltárosok Egyesülete által szervezett konferencián.

Törésvonalak

Öt olyan nagy ellentétre mutatott rá – Romsics Ignác nyomán – előadásában Bihari Péter történész, amelyek a 20. század társadalmi és politikai megosztottságainak, törésvonalainak létrejöttében kulcsfontosságúak voltak. Egyfelől ott volt a ’67-es és a ’48-as tábor politikai szembenállása, illetve az agrárkérdés, a munkáskérdés, a középosztály helyzete, valamint a nemzetiségi kérdés. Az első nagy politikai törésvonalakat az 1890-es években a nagy véderővita és Tisza Kálmán bukásának hatása okozta, majd a Millennium éveiben egyfelől az újkonzervatív irányzatok térhódítását, másfelől egy újfajta nacionalizmus, a turánizmus szárnybontogatását érdemes rögzíteni. Később számolni kellett az 1905-1906-os nagy válsággal és következményeivel, ami alapvető politikai és kulturális cezúrának bizonyult, s amelyek egészen 1914-ig fejtették ki hatásukat.

Magyarország a kormányzás szempontjából különleges helyzetben volt az első világháborúban, hiszen sem a német (ahol nagyjából a hadvezetés diktált) modell, sem a széles koalíciós kabinet által jellemzett nyugati (angol, francia) nem volt rá érvényes. Az 1910-es parlamenti választás győztese, a Tisza István fémjelezte Nemzeti Munkapárt 1916-ig volt kormányon, mikor a harmadik, szinte csak a Tisza-ellenesség által összetartott Wekerle-kormány vette át a kormányrudat. Az erőteljes fordulatra 1916 második felében került sor: ekkorra a belpolitikai ellentétek végletesen kiéleződtek, teljesen megrendült a bérből és a fizetésből élő középrétegek helyzete, kiéleződött a „zsidókérdés”, a világháború antiszemita sztereotípiáiban pedig az új vádak a régi keretekbe ágyazódva megerősödtek. Ilyen sztereotípia, stigma volt a zsidók döntő szerepe a háborús gazdaságban, illetve „térfoglalása” a gazdaságban, valamint hogy a zsidók a hátországban lógnak és elfoglalják a kulturális pozíciókat.

Példa nélküli – léptékét tekintve csak az 1896. évi millenniumi, illetve a hetvenes évek panelprogramjához mérhető – önkormányzati fejlesztés vette kezdetét Bárczy István főpolgármestersége (1906-1918) idején – derült ki Sipos András előadásából. A főváros kiadásaiban jól megfigyelhető a századforduló válságából való lassú kievickélés: beruházásra 1906-ban csupán évi 9 millió koronát fordítottak, a csúcsot 66 millió koronával az 1910-es év jelentette, ez a szám 1913-ra azonban 41 millióra esett vissza. A beruházások két nagy területe a kislakás- és iskolaépítési – nagyjából 1912-re kifutó – programja, illetve a kommunális, közüzemi szektor megteremtése volt.

A Széchenyi fürdő (fortepan)

Az önkormányzati fejlesztések kölcsönökből valósultak meg: Bárczy mandátumának elején ez 150 millió koronára rúgott, majd 1913-ra 330 millió koronára nőtt. Ezek hosszúlejáratú kölcsön voltak, amelyek jövedelmező beruházásokhoz kapcsolódtak. 1913 egyik központi kérdése az óbudai gázgyár befejezése volt, amelyet 1910-ben kezdtek építeni. A másik ekkor futó beruházás a kelenföldi hőerőmű volt, ezt végül csak 1914-ben adták át. 1913-ban avatták fel a Széchenyi fürdőt is, ami a – meglehetősen egyoldalú, háromnegyed részt osztrák turistákra épülő – idegenforgalom miatt volt fontos, mivel ekkor került előtérbe az a gondolat, hogy a gyógyvíznek, illetve az erre épülő gyógyturizmusnak köszönhetően válhat világvárossá Budapest. De 1913 a szociálpolitika terén is döntő változást hozott, hiszen ekkor kezdődött meg a munkanélküliek részére indított segélyakció.

Szociális feszültségek

A munkások lakhatási és megélhetési konfliktusait elemezte előadásában Bódy Zsombor. Az első világháború előtti Budapestet a szabad bérlakáspiac, illetve nagyfokú kereslet-kínálati egyensúlytalanság jellemezte. 1906-ig pangott az építőipar, miközben egyre nagyobb méreteket öltött a fővárosba való beáramlás, így túlzsúfoltság alakult ki. Az egészséges helyzet az lett volna, ha a lakások 3 százaléka üresen áll, ennek azonban a töredéke sem volt igaz a korabeli lakáspiaci viszonyokat illetően.

Az akkori felfogás szerint a laksűrűség a szobánkénti 1-2 főnél „kényelmes, vagy legalább kielégítő” volt, a szobánkénti 3 fő „sűrű, de még tűrhető” állapotot jelentett, 4 főtől volt „zsúfolt”, 7 főtől pedig „tűrhetetlen és botrányos”. A lakbért havonta, illetve hetente fizették, amit sűrűn emeltek, így gyakoriak voltak az úgynevezett házbérsztrájkok. A bérlők által indított bojkott-mozgalmakra a tulajdonosok különféle szervezkedésekkel reagáltak, információs irodát hoztak létre és összeírták a sztrájkot szervező lakosokat, illetve a renitens adósokat. A Népszava rendszeresen tudósított ezekről az eseményekről, amelyek karneváli hangulatot sugároztak: az udvarokat kicsinosították, lampionokkal díszítették fel, s a házfőbérlőt – aki gyakran a lakók által készített rongybabák formájában volt „jelen” – gúnyoló feliratokat helyeztek el.

A lakásbérleti kollektív szerződés több mindenre kiterjedt; a Tisza utca 20. szám alatti ház szerződése például a következő pontokat tartalmazta: évi 700 korona lakbérmérséklés, a házbizalmi rendszer elismerése, egy éves felmondási tilalom, a lakbér mindig szombaton fizetendő, takaréktűzhelyek kijavítása. A munkások lakhatási körülményeinek javítását elsősorban a Szociáldemokrata Párt tűzte zászlajára. A párt – meglehetősen sűrűn tartott – közgyűlésein több javaslat is született, így például a nagyobb arányú fővárosi kislakásépítés sürgetése, 30 éves adómentesség a magánbefektetőknek, üres telkek emelt adóztatása, a házfőbérleti rendszer tiltása, illetve a lakásbérleti szabályrendelet szigorítása.

1913 egyértelműen az agónia kezdetét jelentette egy nagy reményekkel induló vállalat, a Phöbus számára – fejtette ki Kántor Balázs. A Villamos Vállalatok Rt. Villamos energia-ipari vállalatként jött létre 1905-ben. Kezdetben főként vidéki központok létesítésével és üzemeltetésével foglakozott, majd 1906-ot követően vasúti beruházásokkal bővítette profilját. A Tátrafüredi HÉV kiépítését követően előbb elnyerte a MÁV budapesti pályaudvarainak világosítására kiírt pályázatot, majd pedig megépíthette az ország első villamosvasúti vonalát (Vác-Budapest-Gödöllő). Erre már 1900 előtt történtek próbálkozások, s úgy gondolták, hogy a vonal a Miskolc-Hatvan-Budapest, illetve a Budapest-Pozsony elkerülő vonala lehetne. Ennek előfeltétele egy új villamos központ létesítése volt, amely Újpesten kapott helyet.

Az engedélyt az 1908. évi XXXIV. tc mondta ki. Fokozatosan emelték a vállalat alaptőkéjét, s ekkor történt meg a névváltozás (Phöbus) is. Az okirat 90 évre adta ki az engedélyt a vonalra, amely a MÁV kezelésébe került. A vonalak kiépítése és a Budapest környéki települések árammal való ellátása azonban folyamatos befektetést és kölcsönök felvételét követelte meg a vállalattól. A vasút az újpesti erőművel szemben nem nevezhető sikertörténetnek, bár 1911-ben átadták a Rákospalota/Újpest-Gödöllő, majd a Vác-Veresegyház szakaszt is.

A folyamatosan változó menetrend és a MÁV-val való örökös vita ellenére a vállalat 1912-re további terveket vázolt fel. Azonban már 1913-ban felmerült a MÁV-nak való bérbeadás ötlete, amely 50 évre szólt. Az 1913-ban jelentkező gazdasági válság és a Vác-Budapest-Gödöllői vasút körül bonyodalmak a vasúti ágazat és a vidéki villamos telepek folyamatos leépítésére késztették a vállalatot. A háború miatt anyaghiány lépett fel, csökkentek a bevételek, a vidéki telepeket leépítették, a vállalat pedig 1926-ban előremenekült és egy nagyobb trösztbe olvadt.

Csinosodó állatkert, megugró bűnözés

Bárczy István budapesti főpolgármester fejlesztési programjába szervesen illeszkedett az állatkert átépítése, korszerűsítése – ismertette előadásában Perczel Olivér, aki az újjáépített fővárosi állatkert első évét mutatta be. A 4 millió koronás beruházásnak köszönhetően 26 új épület került átadásra, új cirkuszt építettek, illetve nagyobb lett a tó. 1911-ben készült el a legtöbb épület, de a hangsúly egyre inkább arra helyeződött, hogy minél több fajt szerezzenek be és mutassanak meg a nagyközönségnek. A cél az volt, hogy rács nélküli, természetes környezetet alakítsanak ki, az állatok lakóhelye és a látogatók közé így árkot húztak, de ügyeltek arra is, hogy a származási hely tükrözze az adott kontinens stílusát.

Az állatkert vezetése kétezernél is több állatot vásárolt vagy kapott ajándékba. Az 1912-es megnyitón végül 8-10 ezren vettek részt, míg az első nap a sajtó szerint 24 ezren látogattak az állatkertbe. Négy zsiráf a szudáni Kartúmból érkezett, de a vízilovak is új társakat kaptak, a tevék Arábiából, Ázsiából és Szudánból jöttek. A kis szikla mellett építették meg a mozgókép-színházat, ahol az állatok befogásáról, illetve utaztatásáról szóló filmeket vetítettek, a pálmaház nyitva tartását késő éjjelig tolták ki, mozgókönyvtárat létesítettek, hangversenyeket rendeztek, a kicsiknek játszótér és lovaglópálya épült, de akit nem hoztak lázba a pónik, azok tevegelhettek, illetve elefánt hátán utazhattak.

Az állatkert egyik újítása (fortepan)

Már 1910-ben Züllött világváros címmel közölt írást a Pesti Napló, amely arra a végkövetkeztetésre jutott vészjósló cikkében, hogy Budapest a bűnelkövetéseket tekintve már ma Londonhoz és Párizshoz hasonlít – idézte fel Perényi Roland, aki az 1900-as évek Budapestjének kriminalisztikai statisztikáit ismertette. A városfejlődéssel párhuzamosan számos olyan társadalmi jelenség is megfigyelhető már a századfordulón, amelyek a modern nagyváros árnyoldalaira világítanak rá. Ide sorolandó természetesen a bűnözés is.

A gyilkosságok száma az 1890-es évektől folyamatosan nőtt: 100 ezer lakosra 1890-ben 6,2, 1910-ban 21, 1920-ban pedig 30 emberölés jutott, miközben például Amszterdamban ez az érték 1-1,5 körül alakult. Ebben a tekintetben tehát a 20. század eleji Budapest kriminalisztikai szempontból a 16-17. századi nyugat-európai állapotokat tükrözte – fogalmazott Perényi Roland. A testi sértés, illetve a hatóság elleni erőszak számában nem volt megfigyelhető nagyarányú emelkedés. A vagyon elleni bűncselekményt vizsgálva az abszolút számokban növekedés volt tapasztalható, míg 1913-ban – ráerősítve a válságév jellegre – majdnem megduplázódott a lopások száma az előző évhez képest, s érdekes módon a becsületsértés és rágalmazás számaránya is megugrott.

Foci, bor, sör

Az 1913-as év a magyar futballban nagyszerű tizenöt évet zárt le – hangzott el Szegedi Péter előadásában. Az 1913-as magyar-osztrákon 30 ezer néző drukkolt a válogatottnak, amely 1912-1915 között legyőzhetetlennek bizonyult hazai pályán, és volt két, kifejezetten labdarúgó-mérkőzések számára épült stadion Budapesten, ahol a klubcsapatok tömött lelátók előtt mérkőzhettek meg egymással. Pedig az első mérkőzésre még nem is olyan rég, 1897 augusztusában került sor, amelyet a BTC két csapata játszott egymással alig 100 néző előtt.

A futball – köszönhetően annak, hogy ez volt az első csapatjáték – népszerűsége két és fél év alatt nagyot nőtt, az 1900 húsvétján rendezett BTC-Slavia Praha mérkőzésen a Millenárison már 8 ezer néző zsúfolódott össze. 1902-ben rendezték meg az első válogatott mérkőzést, amit a mieink a sógorokkal, Ausztria legjobbjaival vívtak; a brit szigeteket leszámítva ez volt az első válogatott mérkőzés a kontinensen, s egyben az ötödik a világon. 1909-ben a FIFA már Budapesten tartotta közgyűlését, aztán 1911-ben megépült az Üllői úton az első modern stadion is (az első válogatott mérkőzést 25 ezer néző tekintette meg a helyszínen.)

Üllői út (fortepan)

1902 és 1914 között Magyarország 47 válogatott meccset játszott, a legtöbbet Európában; hazánkat Anglia követte 46-tal, aztán Wales (39), Skócia (39), Írország (39) és Belgium (39) következett, de sokatmondó, hogy ezzel párhuzamosan a mérkőzések átlagos nézőszáma is ugrásszerűen növekedett (1904: 800, 1907: 3700, 1911:21700). Szegedi Péter szerint a labdarúgásban tapasztalható fejlődés motorja a rivalizálás volt – egyfelől válogatott szinten, illetve Pesten az örökrangadó, az MTK-FTC –, ami itt Közép-Európában az „identitások versengésével” járt együtt.

A söripar igazán a filoxéravész megjelenését követően növekedett számottevő tényezővé Budapesten – számolt be Katona Csaba. A filoxéra következtében a hazai borvidékek mintegy kétharmada esett áldozatul, így a bor ára hirtelen megnövekedett, utat engedve a sörnek. Ezt a lehetőséget az ütemesen izmosodó magyar söripar igyekezett kiaknázni. A 20. század elején négy nagy budapesti sörgyár működött. Ezek egyike volt Dreher sörgyára, az Első Magyar Részvényserfőzde Rt., a Kőbányai Polgári Serfőző Rt. és Haggenmacher Henrik saját sörgyára. A sörgyártás igazi térhódítása az 1890-es évek végétől az I. világháború kitöréséig tartott. Az 1910-es évekre a sörgyárak termelése 15 év alatt a duplájára nőtt (a Dreher például 1914-ben 7 700 000 hektoliter sört termelt), elérve az évi 3,2 millió hektolitert, a fejenkénti sörfogyasztás ekkor 16 liter/fő volt évente.


	1913: utolsó békeév vagy utolsó válságév?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra