Múlt-kor.hu


	Egy elfeledett 19. századi népirtás

Egy elfeledett 19. századi népirtás

2013. március 21. 12:39

A 2014-es szocsi téli olimpa, első és eleddig egyetlen parlamentjük helyszíne hívhatja fel a világ figyelmét a cserkeszek máig rendezetlen helyzetére. A kaukázusi nép csupán egy hibát követett el: útban volt a birodalmi törekvéseit vasakarattal érvényesítő cári Oroszországnak, amely kíméletlen irtóhadjáratba kezdett a sokat sanyargatott nép ellen. Moszkva a mai napig nem kért bocsánatot a 19. században elkövetett rémtettekért.

Kik azok a cserkeszek?

A cserkesz vagy adige népek gyűjtőfogalma néhány, abház-adige nyelvű kaukázusi népet magában foglaló néprajzi csoport. E négy népet gyakran említik egyszerűen cserkeszek vagy adigék néven is, ez azonban néprajzi szempontból nem állja meg a helyét, tekintve, hogy a cserkesz népek nyelvileg és kulturálisan is jól elkülöníthető tagjai maguk az adigék (alsó vagy nyugati cserkeszek), a cserkeszek (középső cserkeszek), a kabardok (keleti cserkeszek) és az ubihok. Esetenként közéjük sorolják az abházok legközelebbi rokonaiként ismert abazákat is, sőt, a csecsenek és ingusok kivételével valamennyi, a 19. század során Törökországba kitelepített északnyugat-kaukázusi népet.

A cserkesz népek egybemosása, az adigék és a kabardok, valamint a cserkeszek egy népként kezelésének oka művelődéstörténeti okokra vezethető vissza: a 19. századi utazók e három népet egyaránt cserkeszek néven említették. Emellett számításba kell venni a lehetséges indokok között azt is, hogy a cserkeszek és a kabardok a 19. század első harmadában különültek el egymástól, emellett a cserkeszek önelnevezése megegyezik az adigékével.

A cserkeszek már négyezer éve éltek a Krím-félsziget és az Észak-Kaukázus között elterülő területen, mikor a cári Oroszország úgy döntött, hogy leigázza a kaukázusi nép szülőföldjét. A sors kegyetlen fintora, hogy a szentpétervári kormánnyal két évszázadon át szövetségben álló keleti cserkeszek, a kabardok voltak azok, akik először áldozatul estek az orosz csapatok benyomulásának. Oroszország 1763-ban kezdte meg terve végrehajtását, de a kibontakozó fegyveres konfliktus 1805-ig húzódott; ekkor Szergej Bulgakov parancsnok blokád alá vette a pestis által sújtott területet.

Cserkeszek

Bulgakov kegyetlenkedéseinek semmi nem szabott határt: falvakat és élelmiszerraktárakat égetett fel, gyakorlatilag az éhhalálba kergetve ezzel a kabardokat. Az őt a parancsnoki tisztségben követő Alekszej Ermolov a védtelenné váló helyiek ellen tovább fokozta a mind kegyetlenebbé váló irtóhadjáratot, mai fogalmaink szerint genocídiumot, azaz népirtást követve el a kaukázusi nép ellen.

A legkegyetlenebb hadjárat 1822 telén zajlott: Ermolov csapatai felégették a lakóházakat, elpusztították a takarmányt és a jószágokat. Nem volt ritka, hogy teljes falvak lakosságát irtották ki. A véreskezű parancsnok brutális hadjáratának következtében Alsó-Kabardföld – az a régió, amely korábban örök hűséget fogadott a cári Oroszországnak – teljesen elnéptelenedett. Kabardföld lakossága az 1790-es 300 ezerről 30 ezerre csökkent alig négy évtized leforgása alatt.

Hadjárat a Kaukázus ellen

A többi kaukázusi nép elleni hadjárat 1800-ban vette kezdetét. I. Pál orosz cár (1796-1801) engedélyt adott a régióban élő kozákoknak a cserkeszek elleni támadásra, azonban a konfliktus – keresztül húzva a cár számításait – nem eszkalálódott tovább, a két fél együttműködésre rendezkedett be. A térségben ekkor mélyreható geopolitikai változások mentek végbe, miután az Oszmán Birodalom az orosz-török háború (1828-1829) végén, 1829-ben átadta a területet Oroszországnak. Cserkeszföld oszmán uralma ugyan csak papíron létezett, de a drinápolyi béke nagyszerű alkalmat kínált I. Miklósnak, hogy megkezdje a cserkeszek elleni újabb hadjárat előkészületeit.

Cserkeszek Észak-Kaukázusban

Oroszország alábecsülte a cserkeszek számát, így egyre brutálisabb eszközhöz volt kénytelen folyamodni. A nyilvánvaló orosz katonai erőfölény ellenére a cserkeszek egészen 1859-ig kitartottak: helyzetüket az pecsételte meg, hogy az oroszok ellen harcoló csecsenek is megadták magukat, így az egész kaukázusi orosz hadsereg Cserkeszföld ellen összpontosíthatta erejét. A Krímben állomásozó csapattesteket a Fekete-tenger partjára dobták át, bekerítve ezzel az ellenálló cserkeszeket. A teljesen kimerült cserkeszföldieknek 1859-ben tűzszünetet ajánlottak, amely idő alatt az orosz csapatok rendezni tudták soraikat.

1860 októberében a cserkeszeket választás elé állították: északra költöznek, vagy Törökországba deportálják őket. A cári hadsereg számára a mégoly nagylelkű ajánlat csupán írott malaszt maradt: 1863 és 1864 között Nikolaj Evdokimov parancsnok vezetésével brutális népirtást hajtottak végre a cserkeszek ellen. Rengeteg fegyvertelen civilt, köztük nőket és gyermekeket mészároltak le; azok, akiknek az életét megkímélték, karavánokkal vonultak a tengerpart felé, de a hosszú út alatt több ezren vesztették életüket. A part menti átmeneti menedék maga volt a pokol, a szabad ég alatt, élelem nélkül tengődtek a pusztító járványok következtében megtizedelt cserkeszföldiek.

Az orosz katonák által elkövetett mészárlások híre II. Sándor cárhoz is eljutott, aki testvérét, Mihály nagyherceget bízta meg azzal, hogy vizsgálja ki a történteket. A cár legnagyobb megelégedésére megnyugtató információkkal tért vissza Mihály: járvány nincs, élelem pedig bőven van a cserkeszeknek.

Tüntető cserkeszek

Anatóliába érkezve ugyanaz a sors – éhezés és járványok – várt a menekültekre. A cári udvar ráadásul úgy tájékoztatta a Portát, hogy csupán ötvenezer cserkesz várható, miközben ez a szám inkább az egymillióhoz volt közel. A törököket felkészületlenül érte a hatalmas emberáradat, s hiába kérték, Szentpétervár nem állította le a deportálásokat. A népirtás következtében a kaukázusi nép 650 ezres emberveszteséget szenvedett, csupán 30 ezren maradhattak a cári birodalomban mezőgazdasági tanácsadóként, de ők a kozákok folyamatos vegzálásának voltak kitéve.

Felmerül a kérdés, hogy beszélhetünk-e genocídiumról? Walt Richmond professzor, a téma avatott szakértője – aki legújabb könyvében (A cserkesz népirtás) foglalta össze a sokat szenvedett nép történetét – szerint a kabardok esetében mindenképpen helytálló a megállapítás, hiszen Ermolov terve a népcsoport szisztematikus kiirtása volt, de hasonló volt a helyzet Cserkeszföld esetében is. A korabeli nyugati közvéleményt és az európai nagyhatalmakat ez azonban teljesen hidegen hagyta; Nagy-Britanniát például teljesen lekötötte a cári Oroszországgal való rivalizálás, a vágyott közép-ázsiai geopolitikai erőfölény megteremtése.

Mikor a cserkeszeket elűzték otthonaikból, történetük feledésbe merült. Borisz Jelcin 1994-ben ugyan elismerte, hogy az orosz inváziós csapatok elleni ellenállás jogos volt, azonban az első szabadon megválasztott elnök gondosan kerülte a népirtás szót beszédében. 1997-ben és 1998-ban Kabard-és Balkárföld vezetői kérvénnyel fordultak az orosz duma felé, hogy vizsgálják felül a hivatalos orosz álláspontot, azonban bocsánatkérésre eddig azóta sem került sor Moszkva részéről.


	Egy elfeledett 19. századi népirtás

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra