Múlt-kor.hu


	Mi okozta a Római Birodalom bukását?

Mi okozta a Római Birodalom bukását?

Sokak szerint már 410-ben, amikor a gótok Alarich vezetésével feldúlták az ezeréves várost, bekövetkezett a Nyugat-Római Birodalom bukása, de a birodalom csak Konstantinápoly 1453-as török elfoglalásával múlt ki. Róma összeomlásának okaira számtalan elmélet létezik, amelyek akár együttesen is okozhatták a birodalom végét. Összeállításunkban a hat legismertebbet emeljük ki.

A barbárok betelepítése

A Római Birodalom az időszámításunk szerinti 2-3. századig Európa vezető és szinte megingathatatlan katonai hatalma volt, azonban a keletről érkező hatalmas germán áradatnak hosszútávon már nem volt képes ellenállni.

Róma kezdetben sikerrel verte vissza a támadásokat, a határmenti provinciák lakossága viszont igencsak megsínylette a hatalmas pénzösszegeket felemésztő katonai vállalkozásokat. A béke, az adóbevételek szinten tartása és a folyamatos termelés állandósítása érdekében Marcus Aurelius császár kezdte letelepíteni a legyőzött, szövetségessé váló germánokat a limes mentén, ezzel nyerve új, ám a római seregekbe sokszor nem betagolható hadtesteket.

A népvándorlás következő, 4. századi hullámát feltehetőleg a hunok indították el, akik Ázsiában vereséget szenvedtek a kínaiaktól, s maguk előtt nyomták a gótokat Európa felé. Valószínűleg a sztyeppe kiszáradása és a felmelegedés hatása is közrejátszott az ázsiai népek nyugat felé történő vándorlásában. A nyugati és keleti gótok vereséget szenvedtek a hunoktól, így nyugatra menekültek, s bebocsátást kértek és kaptak Rómától, szövetséges jogállásban.

Róma a fokozódó külső támadásokat egyre nehezebben tudta visszaverni, katonailag, pénzügyileg és morálisan (arról, hogy a katonák homoszexualitása hogyan gyengíthette meg Rómát, itt olvashat) is meggyengült, ezért a letelepített népek egyre nagyobb önállóságra tettek szert, önálló politizálásba kezdtek, s gyakran fellázadtak a központi hatalom ellen.

A kereszténység felvétele

A keresztényeket több mint két évszázadon keresztül nem tudták „betörni”, s eltéríteni hitüktől a császárok, még a véres pogromok ellenére sem. A keresztények hitükhöz híven nem voltak hajlandók istenként tekinteni uralkodóikra. Végül Konstantin császár (306-337) – akinek a Mulvius hídi csata előtti álmában egy kereszt jelent meg a következő kísérőszöveggel: „E jelben győzni fogsz”, s másnap vereséget mért az ellencsászárra – 313-as milánói ediktumában engedélyezte a keresztény közösségek szabad működését.

A Mulvius hídi csata kora újkori ábrázolása

Nagy Konstantin tevékeny szerepet játszott az egyház életének és működésének kiépítésében (gondoljunk csak a 325-ös niceai zsinatra), majd a következő évtizedekben az egyházi személyek egyre nagyobb befolyást gyakoroltak a császárokra. A Konstantint követő összes császár (Julianust kivéve) mind megkeresztelkedett, 394-ben pedig Theodosius államvallássá emelte a kereszténységet.

Edward Gibbon történész szerint amellett, hogy az egész birodalom rossz alapokra épült és a bukás ily módon elkerülhetetlen volt, a kereszténység befolyásának növekedése és az erkölcsi romlás is okolható Róma összeomlásáért. Sokan támadják Gibbon nézetét, és minderre ellenérvként magát a birodalom keleti felét hozzák fel, amely több mint ezer évvel élte túl nyugati testvérét.

A keresztények lélekszámának növekedése jelentős problémákat okozott a birodalomban. A római polgárság igen nagy számban lett szerzetessé vagy apácává, akik fogadalmukhoz híven nem házasodtak, ezáltal a gyerekszám és a termelőerő is csökkent, az adóbevételről nem is beszélve. A keresztények gyülekezete – követve Jézusnak a szeretetről és az erőszakmentességről szóló prédikációit – bűnnek tekintette a gyilkolást, és nem volt hajlandó belépni a seregbe. Még azok a polgárok is vonakodtak, akik nem voltak keresztények, így a hadvezetés kénytelen volt a hadsereg sorait rabszolgákkal, gladiátorokkal és bűnözőkkel feltölteni, illetve barbárok tömegeit zsoldossá fogadni, akiknek hűségéhez sokszor kétség fért.

Túlnőtt önmagán

Edward Gibbon – a Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története) című, a témában megkerülhetetlen művében – kifejti: a birodalom hanyatlása a mértéktelen növekedés természetes és elkerülhetetlen következménye volt.

Tény, hogy a kis campania-i városból kontinensnyi méretűvé növő birodalom túl naggyá vált ahhoz, hogy egyszerűen és hatékonyan irányítani lehessen. A római légiósok és az őket követő családjaik a birodalom számos helyén megfordultak, s magukévá tették a helyi szokásokat. Bár a birodalom provinciáinak legtöbbjében igen magas volt a romanizáció aránya, azonban a betelepült barbár germán törzsek kulturális hatását sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Publius Flavius Vegetius Renatus, a késő római kor írója szerint az 5. században a hadsereg hanyatlása főként annak volt köszönhető, hogy a légiósok korábban ismert és hírhedt kiképzése a múlttal együtt veszett el, s a korábbi, relatíve hosszabb békés időszakokban egyszerűen gyengült a morál és fellazult a fegyelem. A krónikás szerint mindez még a páncélzaton is nyomott hagyott, amely lényegesen könnyebb lett, sebezhetővé téve viselőjét, aki így a kísértésnek is nehezebben állt ellen, hogy mindent hátrahagyva meneküljön a csatatérről. Az inkompetencia és a hozzá nem értés a hadsereg vezetői között is tetten érhető volt, akik ráadásul csak anyagi hasznot reméltek hivataluktól.

Infláció gyengítette a gazdaságot

A pénzügyi csőd veszélye tucatnyi alkalommal felütötte a fejét a késő római korban. A több fronton vívott sorozatos háborúk felemésztették a kincstárat, s a császárok pénzrontással igyekezték a hiányt pótolni. Az ezüstdénár Augustus alatt (i. e. 27- i. sz. 14) 96%-os (majdnem színezüst), Marcus Aurelius idején (161-180) 75%-os, míg Septimus Severus alatt (193-211) 50 %-os színesfémaránnyal bírt.

Clodius Albinus caesar-kori ezüstdénár-verete

Az ezüstdénár minősége a 3. században még tovább romlott, a kereskedelem emiatt stagnált majd folyamatosan hanyatlott. Az infláció okozta pénzügyi bizonytalanság következtében csökkent az árutermelési kedv – a földműves igyekezett lehetőleg semmit nem vásárolni, s mindent egymaga otthon előállítani.

A fényűző császárok uralmának végére ráadásul rendszerint üresen állt a kincstár, s az utódnak új bevételi források után kellett néznie. A birodalom kezdeti, fokozatos és intenzív területnövekedése idején ez nem okozott különösebb gondot, hiszen az újonnan meghódított területek földjeinek eladásaiból, illetve az adózók növekvő számából adódóan megfelelő pénzösszeg állt a császárok rendelkezésére. Azonban Traianus után már nem növekedett a birodalom területe, így ez a bevételi lehetőség sem volt már többé adott.

Ólommérgezés sújtotta a lakosokat

Vitán felül áll az a tény, hogy a rómaiak rendkívül sok helyen alkalmazták az ólmot. Rengeteg szöveges és régészeti forrás tájékoztat bennünket a különböző felhasználási módokról: kozmetikumok, ballisztika, szarkofágok, csővezetékek, ékszerek, tabletták, főzőedények, illetve természetesen a sapa és a defrutum (lefőzött bor) készítésekor.

A legújabb kutatások a római lakosság csontjaiból igyekeztek új adatokat szerezni az ólommérgezés kérdésének tisztázására. Az orvostudomány kutatásainak köszönhetően ma már tudjuk, hogy az anyagcsere-rendellenességek oka főként a vitaminhiány lehet: a C-vitamin hiánya skorbutot okoz, a D-vitaminé angolkórhoz vezethet, de ezeket a betegségeket számtalan egyéb tényező is előidézheti, mint például a túl sok fluorid, higany, arzén vagy az ólom.

Az ólom nehézfém, az emberi anyagcsere-funkcióknak nincs szüksége rá, ellentétben a C- vagy a D-vitaminnal. Az ólom fizikai tulajdonságaiból (képlékeny és könnyen megdolgozható) kifolyólag az emberek is gyakran használták, amivel elindították az évezredek óta tartó nehézfém-mérgezés hullámát. Az ólom veszélyei csak a 20. század második felében kerültek napvilágra, így a felfedezésnek köszönhetően a háztartási felszerelések közül fokozatosan kivonták.

Bár az ólommérgezés bizonyára mindennapos volt Rómában, nem lehetett hatással a birodalom végnapjaira. A csontokat vizsgáló brit tudósok szerint kutatásaik nem támasztják alá azt a feltételezést, hogy az ólom koncentrációja az egész római lakosságban magas lett volna.

A birodalom felosztása

A 3. századi Római Birodalom szenátusa teljesen elvesztette szerepét és tekintélyét. A senatori rend tagjai végképp háttérbe szorultak a lovagok mögött. A fő szerep a hadseregé lett, amelynek már nem a határok védelmezése volt a legfőbb feladata, hanem a császár támogatása, aki hatalmának legitimitását tőle nyerte. A légiókat irányító tisztek többsége már a provinciákból származott, s nem Itáliából. Ezek miatt a 3. századra végképp eltűnt az a különbség, amely kezdetben a római polgárjog birtokosait (Itália lakosai és a provinciák szűk arisztokrata csoportja) a nem polgárjogú lakosoktól elválasztotta. A folyamat Caracallával tetőződött be, aki a római polgárjogot 212-ben a birodalom minden lakójára kiterjesztette.

284-ben gyanús körülmények közepette elhunyt Numerianus császár, s a hadsereg Diocletianust (284-305) választotta utódjának, aki 286-ban augustussá nevezte ki régi bajtársát, Maximianust. A két uralkodó 293-ban maga mellé vett egy-egy alacsonyabb rangú uralkodótársat (egy caesart), s ezzel a társcsászárság tetrarchiává, azaz négyes császársággá alakult. Diocletianus uralkodótársa Valerius Galerius, Maximianus uralkodótársa pedig Flavius Valerius Constantius Chlorus (Constantin császár apja) lett. Vitatott, hogy Diocletianus előre átgondolt koncepció alapján, vagy szükségmegoldásként találta ki e formát.

Diocletianus a két főcsászárra és két alcsászárra támaszkodó négyes hatalom (tetrarchia) megteremtésével a császári hatalom decentralizálására törekedett. Ezzel akarta elejét venni a trónbitorlásoknak, és elérni azt, hogy a négytagú császári testület mindig jelen lehessen ott, ahol egy tejhatalommal rendelkező személy jelenlétére éppen szükség van. Ez területi megosztást is szükségessé tett: Galerius a keleti rész európai területeit kapta (nagyjából Illyricumot), Constantius pedig Gallia, Britannia és Hispánia provinciát. Maximianus Itália, Africa s a nyugati Duna menti provinciák, Diocletianus a görög anyaország, az ázsiai területek és Egyiptom irányítását vállalta.

Richard Hooker, a Washingtoni Állami Egyetem tanára szerint a római állam bukásának gyökerei Diocletianus reformjaiban keresendők, ugyanis a tetrarchia csak a további széthúzási folyamatokat erősítette meg. 395-ben a még hatékonyabb irányítás és politizálás érdekében a Római Birodalom két különálló igazgatású, ám külpolitikáját összehangoló államra szakadt. Azonban a római államalakulat nem csupán földrajzilag, hanem kulturálisan is mindvégig megosztott volt: egy latin és egy görög részre tagolódott. Az utóbbi birdalomrész a válás során jelentősen jobban járt, ugyanis a lakosság, a bevételi források és a katonaság nagyobb részét is magáénak tudhatta.


	Mi okozta a Római Birodalom bukását?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. ősz: Kalandos középkor

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra