Debrecenben ásták el a Szent Koronát?

2012. július 24. 10:31

A Szent Korona sok viszontagsággal teli kalandos sorsának ez az epizódja 1848 legvégén kezdődött, amikor a budai várból a még el sem készült Lánchídon át elindult egy harminc gránátos által kísért kocsi, hogy aztán Szolnokig vasúton, majd ismét kocsin szállítva Hajdúszoboszlón át január első napjaiban megérkezzen Debrecenbe, az ideiglenes fővárosba. Az országgyűlés, a minisztériumok, a bankóprés mellett különös gonddal menekítették el a Szent Koronát és a hozzá tartozó koronázási ékszereket, hiszen a magyar nemzet történeti és közjogi hagyományai a magyar állami élet legfontosabb alkotmányjogi tényezőjévé emelték, amely nélkül nem lehetett törvényesen senkit magyar királlyá koronázni.

V. Ferdinánd király és császár lemondása és I. Ferenc József trónra lépése után elterjedt a pletyka, hogy a koronát ellopták, és sokakban merült fel a gondolat, ami 1848 decemberében az országgyűlésen is szóba került: vajon nem akarják-e egyesek a magyar nemzet tudta nélkül megszerezni, majd azzal megkoronázni az új uralkodót. Noha az országgyűlés küldöttsége meggyőződött arról, hogy a korona a helyén van, a trónváltozás és az új uralkodó viselkedése miatt a királyság és a koronázás kérdése továbbra is foglalkoztatta a közvéleményt, a politikusokat és Kossuthot is.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy el kell hagyni a fővárost, Kossuth személyesen írta meg azt a rendeletet, amelyben a Szent Korona és a koronázási ékszerek Debrecenbe szállításáról intézkedett. Ezek után érkeztek azok 1849. január 5-én vagy 6-án Debrecenbe, ahol a szállításukkal megbízott Bónis Sámuel átadta őket az akkor már ott tartózkodó Kossuth Lajosnak. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke egész családjával, a néhány évvel korábban elkészült városháza első emeletén lakott, ahol a polgármesteri hivatali szobákat rendezték be részére, s ott tartotta elnöki hivatalát is.

Közvetlen Kossuth szobája mellett volt a város magánlevéltára, amelyet titkos levéltárnak is neveztek, mert itt őrizték a legbecsesebb iratokat. Ez a bolthajtásos, csendes szoba volt a városháza legbiztonságosabb helyisége, ahol Kossuth Lajos a közvetlenül a rendelkezése alatt maradt Szent Koronát és tartozékait tartalmazó vasládát elhelyeztette. Itt őrizték 5 hónapig, majd 1849. június 5-én indult vissza a fővárosba, ahonnan azonban július végén az óriási túlerő által menekülésre kényszerítve a Szeged, Nagyvárad, Arad, Lugos és Karánsebes útvonalat bejárva végül Orsovánál Szemere Bertalan és néhány ember 1849. augusztus 23-án (más visszaemlékezés szerint 20-án) egy füzesben elásta.

A császári és királyi hatóságok már az év őszén bizottságot küldtek ki a Szent Korona felkutatására Orsovára, kutatások azonban nem járt eredménnyel. Több éven keresztül próbálkoztak a kereséssel, mindenhol, ahol tudták, hogy 1849-ben a koronázási ékszereket őrizték – de sikertelenül. Végül 1853 májusában Wargha István, az 1848-as magyar külügyminisztérium volt titkára, aki ekkor már rendőrügynök volt, felajánlotta segítségét Johann Kempen von Fichtenstamm rendőrminiszternek.

A Londonba utazó Wargha, leírása szerint véletlenül találkozott ott egy Szűcs nevű honvédtiszttel, aki elmondása szerint jelen volt a korona elrejtésénél, és ő árulta el neki 60 ezer forint fejében a rejtekhelyet. Mivel azonban a visszaemlékezések szerint ilyen nevű ember az elásáskor nem volt jelen, valószínűbb, hogy a Londonban Kossuth Lajossal is találkozó Wargha vagy a volt kormányzótól, vagy valamelyik munkatársától szerezte meg a rejtekhely rejtjeles leírását és a feloldáshoz szükséges kulcsot, sőt feltehetően megbízást kapott a Szent Korona kicsempészésére.

Hazatérve Wargha eljutatta a leírást Kempennek, aki 1853. június 2-án a következő sorokat írja naplójába: „Felkértem a számjeliroda igazgatóját azoknak a feljegyzéseknek a megfejtésére, amelyek Warghát a magyar korona felkutatására utasítják.” E napon KempenTriesztből Bécsbe rendelte azt a Titus Karger hadbíró századost, aki 1849-ben Orsova környékén a kutatást vezette, hogy alapos terepismerete miatt ismét őt bízzák meg e feladattal. A június 13-án a helyszín közelébe érkező százados azonban a Duna áradása miatt nem kezdhette meg a kutatást, ráadásul sok mindent bizonytalannak tartottak a leírásban, kételyeik voltak. A Duna vízállása lassan csökkent, így volt idő, hogy közben a cs. kir. hatóságok az egyéb lehetőségeket is újra körüljárják.

Ezúttal biztosra akartak menni, szerettek volna minden egyéb helyszínt kizárni, hiszen igen sok mendemonda keringett a Szent Korona hollétéről, arról, hogy Orsova előtt már több alkalommal is el akarták ásni. Mivel 1849-ben öt hónapig Debrecenben volt, nem zárták ki annak a lehetőségét sem, hogy esetleg ott került sor az elrejtésre. Szabó István, a kiváló történész, a Debreceni Képes Kalendáriumban 1925-ben közölt nagyszerű írásában egy idevonatkozó, fontos iratot közölt.

Szabó István leírja, hogy a jelzet és aláírás nélküli irat kétségkívül az egyik akkori magánlevéltárnoktól származik, de, hogy kitől, kik végezték a kihallgatást, kiket hallgattak ki, miket kérdeztek tőlük, arról eddig – a fentiekben leírt néhány információn kívül – nem volt tudomásunk. E sorok írója a Magyar Országos Levéltárban bukkant azokra az iratokra, amelyek választ adnak ezekre a kérdésekre.

Kiderült, hogy felsőbb utasításra Lányi kapitány, cs. kir. csendőri százados, Poroszlay Fridrik Debrecen egykori polgármestere és Szőllősy János rendőri százados jelenlétében történtek a kihallgatások, amely során a német nyelven elküldött kérdéseket a tanácsnok magyarul tette fel a két levéltárnoknak. A ránk maradt iratokban a válaszokat fogalmazták meg, végül az érintettekkel aláíratták őket.

Zsupos Zoltán cikke a Magyar Országos Levéltár oldalán