Ügynökök: bűnös vagy áldozat?

2012. május 18. 18:31

A kutatás tapasztalatairól szólva Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa rámutatott: ma sokszor arról beszélünk, hogy mit nem lehet kutatni a magyarországi levéltárakban, de Nyugat-Európában például a különböző minisztériumok iratanyagai az 1950-60-as évektől egyszerűen nem hozzáférhetők. Szerinte ezek az iratok önmagában nem érdekesek, s legalább ilyen fontos a forráskritika, hiszen munkája során sokszor találkozott pontatlansággal, mivel az ideológiai megkötöttség nagyon meghatározta a folyamatosan elvárásoknak megfelelni igyekvő állambiztonsági szervezetek munkáját.

Horváth Sándor történész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa úgy gondolja, hogy az ügynökügyek kapcsán elsősorban a politikatörténeti narratíva az, ami igazán érdekli az embereket. Mégis úgy gondolja, a történetek szempontjából nem releváns, hogy feloldjuk-e a neveket, mivel az politikai kérdés. Mint fogalmazott: a történész munkája során levéltitkokat olvas, amikor azt kutatja, hogy ki kiről súgott be, de mégis ez a népszerű. A történészek bármennyire is próbálnak objektívek maradni, nem lehetnek függetlenek, hiszen befolyásolják őket az emberek – fogalmazott Horváth Sándor.

Kutrucz Katalin a jogi megkötöttségekről szólva azt mondta, hogy a levéltári kutatást szabályozó védelmi időn túl bárki bármit kutathat, a védelmi időn belül személyes adatokat pedig csak engedély alapján. Ennek a minimális engedélynek a birtokában azonban ez könnyen megoldható (kivéve szexuális adatok, káros szenvedélyek, egészségi állapot). Egy dolog, hogy mit lehet kutatni, a másik, hogy mit lehet ezekből nyilvánosságra hozni – fogalmazott.

Rainer M. János, az MTA doktora, a Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989 című könyv szerzője a rossz törvényhozásról beszélt, majd Kenedi Jánost idézve elmondta, hogy az állambiztonsági szervezet az „intézményes hazudozást” testesítette meg. Mint arra a történész rámutatott, az ilyen kutatások során az emberek általában nem kapnak mindenre választ – ő például Antall Józsefet akarta megérteni, de ez a kutatásra fordított hat év alatt sem sikerült.

Az állambiztonsági iratok forrásértékeivel kapcsolatban Takács Tibor, az ÁBTL munkatársa elismerte, hogy ezek az iratok inkább az állambiztonsági szolgálatok működésébe engednek betekintést. A „bűnös volt-e vagy áldozat” kérdést károsnak érzi, ami csak meddő vitákat eredményez, ezért a kutató személy szerint csak magával a hálózattal foglalkozik, ezzel el tudja személyteleníti a témát.

Rainer M. János szintén a kutathatóság problémájáról beszélt, amikor azt mondta, hogy az ügynökügyek kutatása kapcsán mindig hiányzott valami: vagy a nyilvántartás, vagy a beszervezés körülményei, így csupán egyetlen kerek hálózati történetet ismert meg. Az is egy meghiúsult beszervezés volt: Horthy Józsefnek Antallról, volt kollégájáról kellett volna jelentenie, de elutasította az „ajánlatot”, aminek a vége az lett, hogy elveszítette szabadságát és állását.

Kutrucz Katalin azt hangsúlyozta, hogy nincs két egyforma ügy illetve ügynök, ezért ellene van a gyakran terítékre kerülő általános listázásnak. Erre több példát is felhozott: volt olyan ügynök, aki a munkahelyén, az egyik művelődési intézetben a faliújságra kifüggesztett, tehát mindenki számára hozzáférhető programról készített jelentést, de volt olyan is, aki munkájával másokat akasztófára juttatott, megint másokat megvertek és aztán beszervezték. Kutrucz Katalin szólt az alkotmánybíróság szerepéről is: az AB ugyanis többször elkaszálta az ügynöklisták közzétételét, s ha az alaptörvényben nem lesz változás, akkor a taláros testület továbbra is kötve fogja érezni magát az AB korábbi döntéseihez.