Múlt-kor.hu

"Temetőszennyezés" egykor és most

Mind világi, mind erkölcsi törvényeink szerint mindenkinek joga van a tisztességes temetésre, s hogy „békében nyugodjon”. Ennek ellenére – noha majd minden szertartás végén elhangzik, hogy „béke poraira” – egyre több híradás foglalkozik Európa- szerte a sírrongálások és a temetői van- dalizmus szomorú és felháborító jelenségével. E jelenség kultúrtörténeti hátterét vizsgálom londoni és budapesti temetők viszonylatában, valamint azt, hogyan változott az emberek halálhoz, halottakhoz és temetésekhez, illetve temetőkhöz való viszonya az évszázadok során. Kunt Ernő tanatológus-antropológus szavaival élve ugyanis „minden társadalom fokmérője az, miként bánik halottaival”.

Nemrég néhány budapesti külvárosi temetőben azzal a drámai ténnyel szembesültem, hogy történelmi s kulturális értékű, de romos állapotú sírjaink és kriptáink nem csupán halottaink meg nem becsüléséről árulkodnak, de még hajléktalanok is beköltöznek a műemléki jelentőségű nyughelyekbe.

Ezzel szemben az elmúlt évtizedekben néhány nyugati országban – köztük Angliában, s az általam jobban ismert London külvárosában – mozgalom indult a régi, XIX. században épült temetők, s mára műemlékértékű sírok megmentésé- ért. A London körül a XIX. század második felében, a városközponttól körülbelül 10 kilométer sugarú körben épült ún. Hét Csodás (angolul Magnificent Seven néven emlegetett) viktoriánus temető közül példaként a Highgate temetőt szeretném kiemelni, amely két részből áll.

Az ún. nyugati temető gyönyörű sírjai közt csak vezetéses túrával lehet sétálni, míg a szintén elkerített, s így belépővel látogatható keleti temetőben szabadon barangolhatunk, s tekinthetjük meg többek közt Marx Károly sírját. Mindkét temető jól körülkerített, őrzött, az angol műemlékvédelmi alapból s a befolyt összegekből jól karbantartott. Ugyanez elmondható egyébként a többi 6 temetőről, köztük a Nunhead kerületben levőről is, amelyben szerencsém volt az idén nyáron barátnőmmel barangolni, s néhány fotót készíteni.

Ezzel szemben a kiemelt budapesti temetőket (Kerepesi úti, Farkas- réti, Új Köztemető) kivéve számos olyan pesti külvárosi temető található (pl. a cinkotai, a kisszentmihályi), amely nincsen elkerítve, s a szemétlerakóktól a sírfosztogatókon át a hajléktalanokig bárki által „szabadon látogathatók”, ami halottgyalázással ér fel.

A halál a középkorban mindennapos, tiszteletben tartott vendég volt, így a mai hedonista üzenetű reklámok által sulykolt mottók („csak a mának élj”, „ezt megérdemlem”, stb.) vaskos hárításai közepette már nehéz komolyan venni, pedig ma-hol- nap mindegyikünk ajtaján „bekopog”. A tanatológia francia szaktekintélye, Philippe Ariés „megszelidített halálról” beszél a középkor, koraújkor vonatkozásában. A népesség ipari forradalom utáni első jelentős robbanását követően, a XVIII. századtól kezdve az emberek halottaikat a helyi templomok és kolostorokból, illetve az azok körül elhelyezkedő felszentelt, s az egyház által karbantartott, de kis kapacitású sírkertekből először a helyi közösségtől távolabbi, városok szélén fekvő kertvárosi temetőkbe helyezték el. Ez volt az első lépés a halál szekularizációja és pszichés „távolítása” felé.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. ősz számában olvasható.

Előfizetek most

vagy

Emlékeztetőt kérek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra