Gasztroblog a századfordulóról

2011. február 11. 16:06

Az 1890-ben indult, Kiss József által alapított társadalmi-politikai lap, A Hét vezető publicistája, Ignotus az 1901. július 7-i számban felhívást tett közzé, amelyben receptpályázatok küldésére szólította fel az olvasókat. A beérkezett írásokat a lapban jelentették meg, majd év végén ezeket összegyűjtötték, megszerkesztették, s A Hét szakácskönyve néven kiadták. Az egyedi receptek mellé gyakran érkeztek kísérőlevelek, amelyeket Emma asszony (azaz Ignotus) kommentárjai színesítettek, így valóságos közösségi háló szövődött, egy „századfordulós blog”.

Dede Franciska könyve két jól elkülöníthető részre osztható. Az elsőben egy tanulmány olvasható, míg a másodikban a szerző a beérkezett pályaművekből tesz közzé válogatást. Dede Franciska helyesen ismerte fel a receptpályázat generálta közösségformáló erőt, azt, hogy egy népszerű kezdeményezés milyen mértékben tudja mediatizálni a társadalom egy szeletét, amelyet magával ragad, párbeszédre (nem egyszer vitára) ösztönöz, magához láncol fiatalt, időst, férfiakat, nőket, szakácsot és irodalmárt - ezzel több héten át tematizálta a közvéleményt.

A receptgyűjtemény természetesen nem bírja a modern értelemben vett blog minden tulajdonságát, de érdekes megfelelések fedezhetők fel köztük. Adott a témajavaslat (pályázat), az eredeti „bejegyzés” (a beküldött recept), a hozzászólók (a receptet kedvelők, bírálók), a „moderátor” (Emma asszony, valamint az újság szerkesztői), illetve a „linkek”, hivatkozások (újabb receptek), ráadásul az állandó, rendszeres megjelenés is biztosított.

„Ezennel felszólítom az én tisztelt olvasó-társnőimet s – társaimat, hogy szó nélkül, anélkül, hogy A Hét urait megkérdeznők, egyszerűen csináljuk meg a magunk szakállára ez a recept-ankétot, küldjük be nekik minden kulináris különösségeinket: majd meglátjuk, lesz-e bátorságuk fumigálni. (…) Mondom: nem szakácskönyvből kiírt receptekre gondolok, hanem ellenkezőleg: az irodalomban ismeretlen, de a gyakorlatban kipróbált, vagy egy-egy ritka és ismeretlen ételnek, vagy egy-egy ismeretes étel ritka és ismeretlen változatának recipéjére, melynek beküldője lehetőleg megállapítaná a származása helyét és idejét is (…)” – írta Ignotus.

A felhívás ötletét a francia Figaro című lapban közölt hasonló pályázat adta – emlékeztetett a szerző. Dede Franciska részletesen elemzi a két kiírás közötti hasonlóságokat és különbségeket, s röviden kitér a századforduló újságíró-nemzedékének francia inspirációs forrásaira. A szerző ezt követően elemzi A Hét Szakácskönyv-rovata és a A Hét szakácskönyve közötti időszakot, illetve a szerkesztési elveket.

A szerző egy fejezet erejéig magáról a „blog” szellemi szülőatyjáról, Ignotusról (született Veigelsberg Hugó) is megemlékezik. Dede Franciska nem kívánja untatni az olvasót a szerkesztőnek a magyar irodalomban és újságírásban betöltött szerepének részletes ismertetésével, csupán a receptpályázat által életre keltett új személyiséget rajzolja meg. Mint a szerző írja: Ignotus „nemcsak új nevet vett fel, hanem Emma társadalmi környezetét is megteremtette. ’Félirodalmi magánleveleiben’ olyan ’csevegő vélemény’-szabadságot kapott (szerzett magának), amilyet Ignotus egyetlen más álneve sem nyújt(hat)ott: mert hiszen ’álarcos mulatságban’ sokkal többet szabad”.

A bevallottan polgári közönségnek íródott szakácskönyvben százharminc pályázó szerepel (több mint százötven személytől érkezett küldemény), de voltak olyanok is, akik nem küldtek receptet, csupán véleményt fogalmaztak meg, ők azonban nem kaptak szerepet a könyvben. A pályázók a magyar társadalom legszélesebb társadalmi rétegeiből érkeztek; Bródy Sándor, Tömörkény István, Bársony István képviselték az erősebb nemet, biztosítandó a társadalmi párbeszéd rangját. A hölgyek tábora sokkal heterogénebb volt: híres férfiak (Fadrusz János, Molnár Ferenc stb.) feleségei, szárnyukat bontogató irodalmárok, egyszerű háziasszonyok, vagy a recepttől 15 perc hírnevet váró ambiciózus hölgyek ugyanúgy megtalálhatók a beküldők között.

S ezzel elérkeztünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy az olvasókat vajon mi motiválhatta abban, hogy legféltettebb konyhatitkait ország-világ elé tárják. A már említett feltűnési vágy mellett egy-egy idegen eredetű szó lefordítása ugyanúgy szerepel az okok között, mint az adott étel legjobb elkészítési módja feletti polémiához való hozzászólás. Murai Károly például Maradiság a konyhában címmel a következőt írja: „Engedje meg végezetül, Emma asszony, hogy A Hét egyik receptjét – amely a legutóbbi számban jelent meg – leszóljam, és mindenkit óva figyelmeztessek, hogy attól a recepttől óvakodjék. A makaróniról van szó. Az illető azt mondja, hogy az igazán olaszos makarónit megfőzik, paradicsomszósszal leöntik és parmezán-sajttal föltálalják. Nos, hát az így készített makaróni olyan, mint pesti korcsmák milánói makarónija, amitől félig meghal az ember”. A receptek széles spektrumának alátámasztására álljon itt néhány valóban ínycsiklandozó étel: zsiványpecsenye, habos lepény, patkószeg-leves, töltött káposzta, mogyorótorta, palacsinta sátoraljaújhelyi módon, töltött libanyak, tejszín-rétes, puding Nesselrod módon.

Olvasgatva a beküldött, majd később szerkesztés alá rendezett recepteket, szembetűnő azok stiláris finomságai, szakmai tökéletessége, az olvasók leleményessége, tájékozottsága – egyszóval igazi irodalmi bravúrok. Mint a szerző is megjegyzi: „(…) az írók és az olvasók közös szellemi térben mozogtak: a munkatársak (professzionalisták), a dilettáns írók és az egyszerű olvasók (amatőrök) leveleit egyaránt át-meg átszövik az irodalmi, művészeti, eszmetörténeti és aktuális közéleti utalások". Így ír például Zádori Bence a retek védelmében: „Kicsinységnek senki se vegye, hogy amikor tömeges hazaárulások vannak napirenden (hiszen most is látjuk, mennyi ügybuzgalmat kell kifejtenie a jeles és hazafias Bartha-Polónyi cégnek, hogy valamiképpen megmenthesse a Bánffy által elárult hazát): nekem, tisztelettel alulírottnak nincsen sürgősebb dolgom, mint a nyilvánosság elé vinni a retek veszélyeztetett reputációját (kiemelés az olvasótól – a szerk.)”

A stílusbeli különbségek természetesen a társadalmi rétegek mentén tetten érhetők, de jól példázza az általános műveltséget a számos versformában beadott recept. S mivel a blognak sincs tartalmi, vagy formai követelménye, a szerkesztők is kedvükre válogathattak a szép számban érkező alkotásokból. „Tizenöt piskótát vágjál fel kockára/Öntsél néhány kanál finom rumot rája/Ha rumod nincsen kéznél, megteszi a konyak/Vendégeid azért panaszba nem fognak" – kezdte az Iréne-Parfé receptjének ismertetését „Cziczus mamája”.

Az eszme(és recept)csere intenzitása, az újság közösségformáló ereje, a kérdések-válaszok váltakozása egyértelműen egy századfordulós, „pre-közösségi tér” irányába mutatnak, jóllehet – mint azt a szerző többször is kihangsúlyozza – erre csak a nyári uborkaszezonban, néhány héten át került sor. Az olvasóknak mindazonáltal alkalmuk nyílt arra, hogy egy kis időre részt vegyenek egy népszerű, hetente megjelenő folyóirat szerkesztésében, ahol nem csupán receptjeiket oszthatták meg, hanem véleményüket is elmondhatták.

Dede Franciska: Tartsd jól a bestiát! Egy századfordulós „blog” története. Kortárs kiadó – Országos Széchenyi Könyvtár. 2010. 185 oldal. 2500 Ft.