Algéria: a függetlenség pillanatai

2011. január 7. 15:32

Algériát 1830-ban szállta meg az akciótól belpolitikai stabilitást remélő monarchia, az országban elszaporodtak a tömeggyilkosságok és az erőszak, a dej hatalma minimálisra csökkent. A gyarmat státusa 1834-ben katonai kolónia lett, majd a forradalmi 48-as alkotmány Algériát a francia nemzettestbe szuszakolta, s három department-t alakított ki területén, megágyazva az európai bevándorlók áradatának. Voltak olyan vélemények is, miszerint sokkal egyszerűbben meg lehetne valósítani az asszimilációt, de felismerve a muzulmán vallásnak a francia társadalommal való inkompatibilitását, az életkörülmények közötti kiáltó szakadékot és a befektetések hiábavalóságát, a kósza terv végül lekerült az asztalról. 1865-ben Párizs garantálta a francia állampolgárságot az azt kérelmező muzulmánok számára, de mivel ez a lépés a sharia alól való „feloldozással" lett volna egyenlő, meglehetősen kevesen folyamodtak érte.

Az észak-afrikaiak ugyan Franciaország oldalán harcoltak az első világháború idején, de Wilson önrendelkezést kilátásba helyező pontjai katalizátorként hatottak a népesség körében; ha a gyarmati lakosok a függetlenségről nem is álmodozhattak, az autonómia és bizonyos fajta önkormányzatiság elérhető közelségbe került, aminek élére az ulemák álltak. A magukra másodszámú állampolgárokként tekintő algériaiak érdekérvényesítését a francia oktatási rendszerben csiszolódott, az arab nacionalizmust magába szívó bevándorlók (évolués – fejlettek) látták el. (az első függetlenségi, kommunista színezetű szervezet is Párizsban alakult meg, Étoile Nord-Africain/Észak-afrikai csillag néven, Ahmed Messzali Hadzs vezetésével.)

A második világháború idején Franciaország egyenlő jogokat biztosított az algériaiak számára, 1947-ben pedig már úgy garantálták a francia állampolgárságot, hogy a kérelmezőknek nem kellett muzulmán identitásukat feladniuk. Algéria ezzel – földrajzi távolság ide vagy oda – Franciaország integráns részévé vált, s ez megteremtette a lehetőségét annak, hogy évente 30 ezer afrikai ragadjon vándorbotot és próbáljon szerencsét az anyaországban. Eközben a függetlenségpárti csoportok gombamód szaporodtak, de közülük csak az 1954-ben alapított Nemzeti Felszabadulás Front (FLN) bizonyult életképesnek, s hamarosan ennek fegyveres alakulata is zászlót bontott, Armée de Libération Nationale (Nemzeti Felszabadító Hadsereg, ALN) néven. A politikai, társadalmi, gazdasági és vallási (1933-ban a francia hatóságok megtiltották a mecsetekben való imádkozást) feszültségek nőttön-nőttek, idő kérdése volt, hogy mikor robban fel az algériai puskaporos hordó. A társadalmi elégedetlenségek élére a Parti du Peuple Algérien (Algériai Emberek Pártja) és az Amis du Manifeste et de la Liberté (A Kiáltvány és a Szabadság Barátai) állt, az akcióikra adott válaszul 1944-45-ben már több ezer muzulmánt gyilkoltak meg a francia rendfenntartók.

Az FLN (korábbi nevén: Comité Révolutionnaire d'Unité et d'Action, Egység és Akció Forradalmi Bizottsága) színrelépésével néhány hónap alatt szinte nagyobb haladás történt a függetlenség kivívásában, mint az azt megelőző bő egy évszázad alatt. A történelemkönyvekbe „vörös mindenszentek” napjaként vonult be 1954. november 1, amikor az FLN gerillái francia katonai létesítményekre támadtak. Párizs értetlenül állt a történtek előtt, nem volt képes felfogni, miért akar saját állampolgárai közül bárki is a nemzettestből kihasítani egy darabot. Az algériaiak döntő többsége ekkor még a status quo mellett foglalt állást, s csupán ötszáz lelket számolt a fegyveres felkelők csoportja, ráadásul a politikai vezetés is eltérő szólamokon, belső törésvonalak mentén tudott a népéhez fordulni.

Az ellentétek Algériában tapinthatók voltak, azonban az egymással rivalizáló, s egymásra licitáló frakciók közötti feszültség Franciaországba is átnyúlt, a „kávézók háborúja” során (általános volt, hogy vendéglőhelyeken követtek el robbantásos merényleteket) ötezer ember lelte halálát, s további tízezren sebesültek meg a függetlenségi háború ideje alatt. A politikai fronton sokkal hatékonyabbnak bizonyult az FLN, amely a tömegek megnyerésére, végső soron manipulására játszott; az ifjúsági és nőszervezetek, illetve szakszervezetek körében termékeny talajra hullottak az FLN által hangoztatott eszmék. A fegyver azonban visszafelé sült el, az FLN egyre véresebb eszközökhöz nyúlt, az erőszak pestisként terjedt a gyarmaton. A belső részeken élő, európai gyökerekkel rendelkező, generációk óta Észak-Afrikában élő pied-noir-ok (fekete lábúak) és a városi franciák az anyaországtól kértek segítséget, adott esetben a szükségállapot elrendelését, a gyilkosok megbüntetését, rendőrségi-katonai akciók megindítását. A fellagha harcosok mindeközben egyre erőszakosabbá váltak, s immáron elkerülhetetlennek tetszett: Franciaország újabb Indokínával néz farkasszemet.

Az FLN lényegében a francia uralom ellen fegyvert ragadó ázsiai nacionalista csoportok eszköztárát vetette be, ám Franciaország egészen 1955-ig, a gerilláknak a városokba való beszüremkedéséig nem fordított különösebb figyelmet a térség problémái iránt. A fordulópontot a philippeville-i mészárlás jelentette, amikor Constantine régió vilajet parancsnoka a háború eszkalációja mellett döntött, s az FLN a katonák mellett civileket is megtámadott; az áldozatok között 71 francia polgári személy volt, idősek és csecsemők egyaránt. A francia viszontválasz nem maradt el, az Algéria kormányzója, Jacques Soustelle által megindított hadművelet során 12 ezer algériait (köztük 1200 gerillát) öltek meg a francia-pied noir csapatok. Ez csak olaj volt a tűzre, a kormányzó lépésének következtében a helyiek összezárták soraikat és az FLN mellé álltak. Soha nem volt időszerűbb Francois Mitterrand belügyminiszter, későbbi köztársasági elnök sommás véleménye a konfliktusról, mint akkor: „Az egyetlen megoldás: a háború.”

Soustelle utóda, a szocialista érzelmű Lacoste az algériai nemzetgyűlés összehívása helyett inkább dekrétumokkal irányította a gyarmatot, amelyet öt kerületre osztott. Mindeközben az FLN szinkronizálta a politikai és katonai szárnyat, ahol a döntő szót a 34 főből álló Algériai Forradalmi Nemzeti Tanácsa mondta ki. A Francia Légierő lecsapott a mozgalom külső irányítóira (köztük a Kairóba még 1952-ben elmenekült Ahmed Ben Bellára), s a függetlenségi háború idejére börtönbe zárta őket. Franciaország nem nézte jó szemmel a mozgalmat kívülről támogató államokat sem: Párizs ellenséggel viseltetett Egyiptom iránt, különösen azóta, hogy Nasszer politikai és katonai támogatást nyújtott a felkelőknek, kulcsszerepet játszva abban, hogy lázadók folytatni tudják megkezdett akciójukat.

1955-ben a nemzetközi figyelem felkeltése és fenntartása érdekében az FLN úgy döntött, a városokba exportálja a konfliktust. A gerillák szabályszerűen megostromolták a gyarmat fővárosát, Algírt, s országszerte általános sztrájkokat kezdeményeztek. Lévén a francia csapatok sokkal professzionálisabbak voltak, az algériaiak gyakran nyúltak gerillamódszerekhez, éjszaka ütöttek rajta az ellenségen, emberek raboltak el és kínoztak meg, nőket, gyermekeket egyaránt. A francia kormány hónapokig vonakodott annak beismerésétől, hogy az események irányítása kicsúszott a kezéből, az ország megzabolázására indított hadművelet pedig háborúvá fajult. 1956-ra már 400 ezer francia katonát dobtak át a magrebi országba, 170 ezer algériai pedig önkéntesként csatlakozott az anyaországhoz. Párizs légierőt és hadihajókat is bevetett, sőt, úttörő módon szárazföldi hadműveletek során helikoptereket is alkalmazott.

Franciaország körömszakadtáig ragaszkodott elidegeníthetetlennek tartott gyarmatához, mivel hivatalos körökben egyre gyakoribbá vált a nézet, miszerint „Észak-Afrika nélkül az országnak nem lesz történelme a 21. században.” Párizs a Speciális Adminisztrációs Osztály égisze alatt muzulmán irreguláris katonákat, ún. harkikat verbuvált, akik a gerilla harcmodort elsajátítva sikeresen vették fel a kesztyűt az FLN lázadói ellen. A Francia Légierő a kollektív felelősség örve alatt légicsapásokat intézett azon falvak ellen, ahol a feltételezések szerint lázadókat bújtattak. Raoul Salan parancsnok a quadrillage rendszert életbe léptetve a hatékonyabb védelem érdekében szektorokra osztotta az országot, amivel ugyan sok erőt kötött le, de elejét vette a Tunéziából és Marokkóból érkező lázadók özönének. 1958-ra fordult a kocka, Párizs az S&D taktikára (search and destroy, megkeresni és elpusztítani) helyezte a hangsúlyt, s maga indult a lázadókat rejtegető falvak és barlangok kifüstölésére.

A háború elhúzódásával Franciaország szerte egyre nyilvánvalóbbá vált: a negyedik köztársaság léte forog kockán, egyedül a közügyektől 1945-ben visszavonult De Gaulle teremthet rendet. A puccsként indult és az 1958. májusi krízisbe torkolló sorsdöntő események teremtették meg az alapot a tábornok visszatérésére. De Gaulle júniusban látogatott az észak-afrikai országba, ahol a muzulmánokat érintő társadalmi, gazdasági és politikai reformokat helyezett kilátásba, s az FLN propagandájától még nem megfertőzött „harmadik erőt” szólította fel, hogy álljon a mozgalom élére. Az ötödik köztársaság alkotmánya már nem szólt Algéria integrációjáról, a referendum alkalmából – először a történelemben – a muzulmánokat is felvették a választói névjegyzékbe. Ezzel a soviniszta körök által hangoztatott „Algéria francia terület” jelszava soha nem látott messzeségbe távolodott.

De Gaulle fellépésével az FLN úgy érezte, a tábornok kicsavarja a kezükből a zászlót, s a kebelére öleli a háborúba belefásult muzulmánokat. Tuniszban Abbas vezetésével a szervezet átmeneti kormányt (GPRA) állított fel. A referendum bojkottjára való felszólítás ellenére a választók 80 százaléka járult az urnákhoz, s azok nagy többsége az új alkotmány mellett tette le a voksát. 1959-ben De Gaulle-t az ötödik köztársaság elnökének választották, októberben pedig Algériába látogatott, ahol a háború befejezése mellett szólalt fel. 1958-59-re Algéria nagy része Párizs katonai irányítása alá került, de otthon a kommunisták a gyarmat függetlenségének megadásáért szálltak síkra, s a Franciaország haderejének felét lekötő fegyveres konfliktus az ország NATO partnereit is aggodalommal töltötte el. Az Algírban kibontakozó „barikádok hete”, De Gaulle radikális kormányalakítása, a Francia Algéria-barát miniszterek lecserélése és a békés egyezségre való törekvés meghirdetése után a katonai vezetés (akikben kitörölhetetlen nyomokat hagyott az indokínai kudarc emléke) úgy érezte: a tábornok cserbenhagyta őket.

Az Algéria függetlenségéről szóló népszavazásra 1961. január 8-án került sor. A szavazásra jogosultak 75 százaléka az elszakadás mellett döntött, majd megkezdődhettek az FLN keményvonalasaival való titkos tárgyalások. A már visszavonult parancsnokok által szervezett, ún. algériai puccs arra késztette De Gaulle-t, hogy a fegyveres konfliktus története során első alkalommal ne vegye számításba a pied noir-okat; a hadsereg diszkreditálásával a katonai vezetés politikai értelemben elhanyagolható tényezővé vált a függetlenségi háború további szakaszára. Az FLN-nel való megegyezés alapjait az eviáni egyezség fektette le, a második referendumon 5,992,115-en szavaztak a függetlenség, 16,534-en a gyarmati státus mellett, majd De Gaulle végül 1962. július 3-án jelentette be Algéria függetlenségét.