Hatszázezer magyar járta meg a Gulagokat
2010. október 15. 09:22 MTI
Mintegy 600 ezer magyar hadifogoly és civil járta meg a szovjetunióbeli kényszermunkatáborokat és az ítéletek végrehajtására létrehozott Gulag-táborokat; történelmileg kizárólag ez utóbbi számít Gulagnak, de a köznyelv az előbbieket is annak tekinti - mondta Stark Tamás történész, a Terror Háza Múzeum főmunkatársa.
A kényszermunka áldozatai
A történész annak kapcsán beszélt a Gulagokról (Táborok Főigazgatósága), hogy a magyar rabok hazatérésének 57. évfordulója alkalmából szombaton Budapesten a Gulag-rabok emlékművénél megemlékezést tart a Gulagon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány. Az eseményen beszédet mond Kun Miklós történész, a budapesti Kremlinológiai Intézet igazgatója és Rogán Antal, a főváros V. kerületének fideszes polgármestere.
Mint Stark Tamás közölte, az adatok alapvetően a Központi Statisztikai Hivatal 1946-os tanulmányából származnak, a kilencvenes években hozzáférhetővé vált szovjet dokumentumokból az derül ki, hogy kint mintegy 540 ezer magyar foglyot regisztráltak. Közülük hozzávetőleg 200 ezren civilek voltak, akiket az akkori Magyarországról - ideértve az 1938 és 1941 között visszacsatolt területeket is - hurcoltak el. A visszacsatolt területek közül egyedül Kárpátaljáról mintegy 40 ezren kerültek a kényszermunkatáborokba.
A pontos adatok meghatározását az is nehezíti, hogy sokan a táborokba hurcolás közben meghaltak a marhavagonokban, ők emiatt be sem kerültek a szovjet statisztikába. A Szovjetunióban összesen 65 ezer magyar áldozatot regisztráltak, de ebben az adatban nem szerepeltek a járványokban, a romániai tranzit táborokban, valamint a kiszállítás közben elhalálozottak, mert róluk nem is vezettek statisztikát. Összességében mintegy 200 ezerre tehető a magyar halálos áldozatok száma - világította meg.
Stark Tamás kifejtette: az elhurcolt magyar katonák zöme 1944 végén, illetve 1945-ben került a Szovjetunióba hadifogolyként, jórészt úgy, hogy megadták magukat a Vörös Hadsereg egységeinek abban a hiszemben, hogy cserébe elengedik őket. Ezzel szemben még az európai háború vége, 1945. május 9. után is vittek el embereket német területről ezen a jogcímen. A szovjet szemlélet szerint mindenki hadifogolynak számított, aki katona lehetett, vagyis 17 és 45 év közötti férfi volt.
Nőket is vittek Szovjetunióba, mert egy 1944. december 16-i szovjet állami honvédelmi bizottsági utasítás értelmében a német nemzetiségű embereket el lehetett hurcolni, ebbe a kategóriába a 18 és 30 év közötti nők is beleestek. Ez a - gyakorlatilag - kormányutasítás azonban csak elv maradt, ugyanis a kvótarendszer értelmében a szovjet apparátusnak meghatározott számú embert kellett deportálnia Magyarországról, Bulgáriából, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából.
A forrásokból úgy tűnik, hogy ha ezt a keretszámot a németekkel nem lehetett feltölteni, akkor elvitték a német vezetéknevűeket, ha még így sem sikerült a kvótát elérni, akkor pedig gyakorlatilag bárki szóba jöhetett az adott életkorhatáron belül egy-egy térségből. Ezzel együtt a Szovjetuniónak semmiféle jogalapja nem volt az emberek kényszermunkatáborba hurcolására - összegezte a történész.
A téma kutatója beszélt arról, hogy a magyarokat mintegy ezer munkatáborban szórták szét, legtöbben a Donyeck-medencében dolgoztak a kőszénbányákban, de sokakat deportáltak a Kubányi alföld és a Dél-Urál vidékére, valamint a Fekete-tengeri kikötőkbe, Odesszába és Szevasztopolba. Gulag-táborokba kerültek magyarok az északi sarkkörön túl a Kolima folyó vidékére, ahol aranyat kellett mosniuk, illetve Norilszk és Vorkuta vidékére, ahol szintén feketeszénbányákban dolgoztatták őket. Ezenkívül kikötői építkezéseket, földfeltörést, útépítést és erdőirtást bíztak rájuk, gyárakban csak kevesen dolgoztak.
A kényszermunkát mindig a nyersanyag termeléséhez kellett igazítani, és a pillanatnyi gazdasági érdekek határozták meg, hogy kiket hova szállítottak. A munkaerő átcsoportosítása pedig az érdekelt hivatalok közötti kötélhúzás, illetve az egymás közötti és elleni lobbitevékenység következménye volt. A legtöbb barakkot a földbe vájták, tetejét is földdel takarták, de elvétve akadtak emeletes kőépületek is, ahol néhány könyvhöz is hozzá lehetett jutni, és időnként filmet is vetítettek.
A történész kiemelte: 1945 és 1948 között a magyar állami vezetés időről időre kérte a kényszermunkatáborban sínylődők hazahozatalát, ez a "fordulat éve", 1948 után, amikor a kommunista párt megszerezte a teljhatalmat, lekerült a napirendről. Rákosi Mátyás kommunista pártvezér azonban 1947-ben még kérte Sztálintól a hadifoglyok hazabocsátását, ennek eredményeként 110 ezren hazatérhettek.
Ez viszont csak a parlamenti választási kampány része volt. A Szovjetunió a nyugati politikusok megkeresésére mindig azt válaszolta, hogy éppen folyamatban van a hadifoglyok hazabocsátása, de azt mindig hangoztatták: akiket 1948. december 31-ig nem engedtek el, azok háborús bűnösök. Sztálin halála, 1953 után a Gulagokról kezdték hazaengedni a foglyokat, a csoportos szabadon bocsátások 1956 elejéig tartottak. Extrém példa a legutolsóként a 2000-ben hazaérkezett Toma András, akire egy orosz ideggyógyintézetben találtak rá.
A Gulag áldozatainak emlékművét a budapesti V. kerületi Honvéd téren 1993-ban állították fel, alkotója Veszprémi Imre. A carrarai márványból és ólomból készített emlékművet a Gulagokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány állíttatta.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
