Nem sok köze volt a futballháborúhoz a labdarúgásnak

2010. január 6. 11:58 Fekete István

A már meglévő politikai ellentéteket (az El Salvadorból a szomszédos Hondurasba tartó migrációs hullám) lobbantotta lángra az 1970-es labdarúgó-világbajnokság kvalifikációs selejtezőjének második mérkőzése, amikor a zavargásokra válaszul a salvadori hadsereg brutális attakot vezényelt le Honduras ellen. Az Amerikai Államok Szövetségének (AÁSZ) közbenjárására megszületett tűzszünet július 20-án lépett hatályba, augusztusban pedig El Salvador is kivonta csapatait az országból.

Az élet-halál kérdéséről döntő selejtező tegucigalpai odavágóját Honduras behúzta, a visszavágón pedig El Salvador hozta a kötelezőt, s kiegyenlítette a párharcot (a mindent eldöntő harmadik, Mexikóban rendezett összecsapáson El Salvador a hosszabbításban gyűrte le ellenfelét, s jutott ki a világeseményre). A pokol ekkor szabadult el, a hondurasi himnuszt és zászlót meggyalázták, a megfigyelők pedig azt állították, hogy a háborút a labdarúgás robbantotta ki, ezért a konfliktust – tévesen – futballháborúnak nevezték el. A hondurasi sajtó a hisztériakeltésben döntő szerepet játszott, amikor El Salvadorból verekedésekről, autógyújtogatásokról és zavargásokról tudósított. Mindeközben El Salvador is a feszültség szításában volt érdekelt, amely az ország emigránsainak állítólagos bántalmazásairól adott hírt.

A két közép-amerikai állam kapcsolatai fagypontra hűltek, amikor El Salvador megszakította kapcsolatát a tegucigalpai kormánnyal, mondván, a vezetés nem tesz meg mindent a szerinte a genocídium kategóriájába eső bűntettek felgöngyölítésére, a bűnösök megbüntetésére és az okozott károk helyreállítására. A feszültségek később folyamatos határ menti összecsapásokban csúcsosodtak ki. A hondurasi rezsim a gazdasági bajokért az országba érkezett, a földéhség vezérelte 300 ezer főnyi salvadori kolóniát okolta, amely az értékes földre akarja rátenni a kezét, ezért a felkorbácsolt nacionalista hullámok következtében Tegucigalpa nem újította meg az 1967-es bilaterális, bevándorlási paktumot.

1969 áprilisában Honduras bejelentette, hogy azokat az ingatlantulajdonosokat, akik illegálisan tartózkodnak az országban, haladéktalanul kitessékeli az országból (ekkor 100 ezren tértek haza). Osvaldo Lopez Arellano tábornok számára kiváló céltábla volt a salvadori kisebbség: a szomszédos ország által gyakorolt gazdasági hegemóniára (mindkét ország tagja volt a Közép-amerikai Közös Piacnak, Hondurast azonban idővel elárasztották a salvadori áruk) adott válaszul és az ellenzék lecsillapítására a rekvirált földeket saját alattvalói között osztotta szét. Ebben a szélsőjobb Mancha Brava támogatását élvezte, amely párt önbíráskodva, kénye-kedve szerint lakoltatta ki a salvadori parasztokat.

A casus bellit két salvadori halála és további 11 ezer ember kitoloncolása jelentette: 1969. július 14-én a késő délutáni órákban a salvadori légierő megkezdte Honduras bombázását, amely során a toncontini repülőteret és más stratégiai helyeket vettek célkeresztbe. A légi támadás következtében Honduras légi ereje képtelen volt megfelelő választ adni a több mint húsz, egyenként 45 kg-os bomba ledobása miatt. 15-ére a jóval nagyobb és jobban felszerelt salvadori hadsereg leigázta Hondurast, elfoglalva annak kilenc városát. A később poraiból feltámadt – még napalmot is bevető – hondurasi légierő támadását visszaverte El Salvador, a három ledobott bomba közül pedig csak egy robbant fel, de az is célt tévesztett. Az elkeseredett El Salvador segítségére az Egyesült Államok sietett, míg Hondurast a nicaraguai diktátor, Anastasio Somoza támogatta fegyverrel és lőszerrel.

A csatabárd elásására az AÁSZ vállalkozott, amely a harcok kezdete utáni első nap trombitálta össze tagjait és határozta el magát a konfliktus békés lezárása mellett. El Salvador napokig makacs ellenállást tanúsított, mondván, először Hondurasnak kellene az országban maradt menekültek számára a biztonságot garantálni. Habár a tűzszünet július 20-án lépett érvénybe, El Salvador 29-ig nem volt hajlandó tárgyalni a csapatok kivonásáról. A kilátásba helyezett AÁSZ-szankciók és a Hondurasba küldendő, az ottani salvadori állampolgárok helyzetét monitorozó tisztviselők ötletének meglebegtetése meglágyította a salvadori kormány szívét, a csapatokat pedig augusztus első napjaiban hazahívták.

1980-ban az Egyesült Államok nyomására kötötték meg a háromezer emberéletet követelő háborúra pontot tevő békét, Washington ugyanis a két ország összeborulásától a hadseregeknek a baloldali FMLN gerillák elleni közös fellépését szerette volna elérni.