A félbevágástól a hamuba fullasztásig

2009. május 29. 09:46 Spiegel Online

Évezredekkel a hágai egyezmény, és a hadifoglyok jogait védő nemzetközi szerződések előtt még egész más háborúkat vívtak. A kegyetlenség általános volt: a Julius Caesar vezette római csapatok például több mint egymillió embert öltek meg, míg Tiberius alatt a fiatal fiúk húgycsövét összevarták, majd addig itatták őket, amíg szervezetük fel nem adta a küzdelmet. Caligula kegyesebb volt: az uralkodó csak kettévágatta a lázadó szenátorokat. Ezek az eljárások egytől egyig borzasztóak, és felmerül a kérdés: lehetséges-e toplistát készíteni ezekből a kínzási metódusokból?

A nemrég megjelent "Extreme Formen von Gewalt in Bild und Text des Altertums” (Extrém erőszak az ókori képeken és szövegekben) című könyv szerzője, Martin Zimmerman, a Müncheni Egyetem ókor professzora erre a kérdésre próbált választ keresni. Szerinte az ókori Keleten az uralkodók minden korábbinál változatosabb és kegyetlenebb metódusokat dolgoztak ki ellenségeik és/vagy áldozataik megtörésére, amellyel egyben a lázadozó lakosság heves kedélyeit is letörhették. Ezekre szükség is volt, hiszen az állandó elnyomás, és etnikai tisztogatások ellen gyakoriak voltak a felkelések.

Az ókori Babilon uralkodói egész „engedékenyek” voltak, és penitenciaként "csak" a lábakat, ajkakat és orrokat vágták le, ezek mellett az áldozatok megvakítása, kiherélése vagy éppen azok szívének kitépése már már rutineljárás volt.



A könyv szerint a brutalitás igazi mestereinek az asszírokat tekinthetjük, akik igencsak részletesen tudósítottak ellenfeleik kegyetlen kivégzéséről. Ha ebből levonjuk a szövegek marketing- és propagandaértékét, még mindig egy igencsak riasztó képpel szembesülhetünk. A legkegyetlenebb vezetők nem csak ellenfeleit végeztették ki, hanem az utasításokat végrehajtani vonakodó kormányzóikat is. Az áldozatokat a legtöbbször egy oszlophoz kötözve nyúzták meg, majd egy karót ütöttek át azok végbelén, mindezt úgy, hogy ne okozzon azonnali halált; sokan napokig éltek a kínzások alatt.

Az ókori háborúkból nagyon sok hasonló kegyetlenkedés leírását ismerjük, amelyek oktatási célokat szolgáltak a győztesek birodalmaiban. Ez alól viszonylagos kivételt jelentett az ókori Görögország, ám a városállamok egymás közötti küzdelme is durva volt. Csak az Iliászban 318 véres párbajról olvashatunk, amelyek esetében anatómiai pontossággal tudósít a szerző: fogak repülnek, szemeket vájnak ki, néha agyvelő is fröccsen.

A kor emberei szintén brutálisak voltak: a korinthoszi Periander például agyonverte terhes feleségét, Phalarisz pedig egy hatalmas bronz bikában sütötte meg ellenségeit. Az ókori Rómában a keresztre feszítés helyett a legtöbbször vadállatokkal tépették szét a halálra ítélteket, amely egyben egyfajta szórakozást is jelentett.

A könyv szerint az egyik legtitokzatosabb halálnem a perzsákhoz fűződik: egész mostanáig nem értették, mit jelenthet a „dobjátok a hamuba” kifejezés. Bruno Jacobs bázeli történész azonban úgy véli, ez a frázis arra vonatkozott, hogy az áldozatot beállították egy hamuval félig töltött szobába, ahol ülőhely híján állnia kellett: ha beleesett a puha hamuba, tüdeje megtelt a porral, és szép lassan megfulladt. Egy másik érdekes módszer a dézsába ültetés volt: az áldozatot ennek során egy fából készített dézsába helyezték, ahonnan csak a feje lógott ki, amit tejjel és mézzel kentek be. Folyamatosan etették, és így szép lassan már a saját végtermékében úszott, és ellepték a rovarok. Egy esetben az áldozat túlélte: 17 nap után még mindig életben volt, így elengedték.

A könyv konklúziója kiábrándító: bármennyire is távolinak tűnnek ezek a gyötrési metódusok, a mai, államilag szentesített kínzási módszerek sokszor jóval szofisztikáltabbak és kegyetlenebbek, és remény sincs arra, hogy a helyzet valaha is megváltozna.